Küzdősport, vagy harcművészet?

Tehát akkor mi micsoda? Megkockáztatom ez az egyik olyan naaaagy darázsfészek, amit senki nem szeret túlságosan rugdosni... Leginkább azért, mert a harcművészetre, mint kifejezésre rá van rakódva egy nagy adag konszenzuális jelentéstöbblet, képzettársítás, ami részint igaz, jó részt azonban popkulturális maszlag és misztifikált ködösítés. Titkos, legyőzhetetlen technikák (amikről már a 14. században írnak az európai vívómesterek, hogy nem, ilyen nincs, vagyis nem egy új jelenség), megvilágosodás, emberfeletti chi-technikák, vagy éppen mágikus spanyol vívókör. Nem számít az erő, sem a gyorsaság, csak a tökéletes technika. Ja és persze jól néz ki, ne felejtsük a látványos holywood-i ugrabugrát ami az átlagember fejében egyenlő a harcművészettel. Ezzel szemben természetesen a küzdősport az egy alacsonyabb rendű izé, ami nem realisztikus, csak játék és egyébként is csak arra való, hogy technikátlan izomagyak összeverjék egymást a ringben, mások meg nézzék.

Megfordítva a harcművészet meg csak szövegelés, ködösítés, végnélküli formagyakorlatozás, nincs "valódi" letesztelése a dolgoknak és különben is csak arról szól, hogy gizdagyerekek azt higgyék, tudnak verekedni, pedig nem.

 Ezek persze a legszélsőségesebb vélemények és persze nem igazak. Legalábbis nem mindig, nem ebben a formában.

Anélkül, hogy meg ki akarnám nyilatkoztatni a végső nagy igazságot a témában, az alábbiakban a személyes véleményemet olvashatjátok arról, hogy mi különbözteti meg a kettőt.

Küzdősport: Ami itt szerintem a lényeges elem, hogy ez minden esetben szabályozott erőszak. Vannak szabályok, súlycsoportok, védőfelszerelések és adott technika-készlet, ami az előbbiekhez alkalmazkodik. Dedikáltan nem cél a másiknak maradandó sérülés okozása, vagy megölése. Balesetek vannak és persze a különböző sportoknak más a veszélyességi szintje, de alapvetően a cél az a viszonylag biztonságos, barátságos versengés, kondíció-szint fejlesztés. Mivel kiveszünk egy rakás technikát, ami túl veszélyes lenne, majd kiveszünk még egy csomót, ami az adott szabályrendszerben nem hatékony, így nem is érdemes gyakorolni, a végén egy sokkal szűkebb technika-készlet marad. Ennek előnye, hogy jóval gyorsabban tanítható és sokkal előbb el lehet kezdeni koncentrálni olyan mélyebb dolgokra, mint időzítés (tempóérzék), magas szintű lábmunka, kombinációk, taktikai megközelítések. Ne becsüljük le ezt az előnyt! Egy küzdősport gyakorló sokszor sokkal jártasabb ezekben és ami még fontosabb, sokkal gyakorlottabb ezekben, mint egy átlag harcművész, ezt pedig sokkal hamarabb éri el és nagyon, nagyon sokat gyakorolja, teszteli nyomás alatt, szabadharcban, versenyen ezeket a készségeket. Emellett, mivel gyakran nem olyan jelentős a tradíció, mint egy-egy harcművészetben, így az új edzésmódszerek, kutatási eredmények, sportorvosi tapasztalatok, pszichológiai megközelítések sokkal gyorsabban és tudatosabban kerülnek felhasználásra.

Harcművészet: azt hiszem a leges-legfontosabb tényező, hogy a harcművészet harcra készít fel. Persze, ez a mai világban sokszor absztrakt dolog, mert pl. a HEMA legtöbb ága nem a mai harctéri/önvédelmi realitásokat célozza, hanem a sokszor 4-500 évvel ezelőttieket. De alapvetően mégis arról van szó, hogy a cél megtanulni, hogyan szúrj keresztül valakit hatékonyan egy hegyes izével, pontosabban, hogyan kerüld el, hogy téged keresztülszúrjanak egy hegyes izével. Vagy hogyan ne verjenek meg egy kocsmában. A lényeg, hogy ez szabályozatlan erőszak. Nincs olyan, hogy nem lehet rúgni, nincs olyan, hogy kesztyű van rajtad, ami védi a kezed, nem tompák/hajlékonyak a fegyverek, nincs védőfelszerelés.

Megj: természetesen a kettő között van rengeteg átmeneti forma, mint például a párbaj, ami szabályozott erőszak, de mégis az a cél, hogy sérülést okozzon az ember (legalábbis az eredeti értelmében), még ha nem is mindig és feltétlenül az, hogy megölje az ellenfelet. Ennek pont azért, mert előre meg van beszélve, vannak szabályok lefektetve, egész más a pszichológiai hatása, mint egy csatának, aminek megint más, mint ha csak megtámadják az embert az utcán sötétedés után.

Visszatérve, mégis, a harcművészetek elvben potenciálisan halálos fegyverek használatát tanítják, vagy olyan pusztakezes formákat, amikbe belefér, hogy eltörd a másik kezét, kinyomd a szemét, összezúzd a légcsövét, vagy úgy dobd el, hogy kitörik a nyaka. Azt hiszem magától értetődő, hogy a küzdősportokban ezek miért nincsenek benne...
 Azonban itt felmerül a kérdés: hogyan gyakorlunk valamit ami halálos úgy, hogy a gyakorlópartnerünket nem akarjuk megölni, de még súlyosan megsebesíteni sem? Ez a harcművészetek paradoxona. Van aki azt mondja, hogy nem is lehet tanulni azt, amit nem használtál valós környezetben, így például mivel a középköri és kora-újkori európai harcművészeteknek nem maradt olyan élő letéteményese, aki használta ezt "élőben" de még olyan sincs, akit olyasvalaki tanított, aki még használta így, ezért ezeknek a művészeteknek a megértési és elsajátítási szintje a modern gyakorló számára eredendően korlátozott. Ezt egy bizonyos értelemben igaznak érzem, mert a tényleges harci tapasztalatot, a tűzkeresztséget (értve akár az emberre, akár egy adott technikára) nem nagyon tudja semmi egy-az egyben helyettesíteni. De itt jön a bökkenő, hogy ez régen is így volt. Mégis gyakorolták, illetve egy valid felkészülési módnak tartották a harcművészetek gyakorlását a harcra, önvédelemre, párbajozásra. Sőt, régen nagy valószínűséggel még korlátozottabb módon tudtak csak gyakorolni, mint mi, mert nem voltak olyan védőfelszerelésik, mint ma, például egy nagyon egyszerű vívómaszk.

 És itt elértünk a gyökerekhez. Ugyanis, ha abból indulunk ki, hogy fel szeretnénk készülni valamire, amit a maga valójában nem gyakorolhatunk, akkor következő megoldásként az jön, hogy olyan gyakorlatokat dolgozunk ki, amik külön-külön egyes készségeket erősítenek, amik összessége végül kiad egy, a célhoz a lehető legközelebb álló komplex tudásanyagot. EZ a harcművészet. Ezen különböző tudás-rétegek elsajátítására kidolgozott módszerek összessége, amik a lehető legnagyobb esélyt adják rá, hogy mikor a szar ténylegesen eltalálja a ventillátort, akkor a végén a saját lábunkon tudjuk elhagyni a helyszínt.


Vegyük példának a kardvívást:

- vannak egyedül végzett rövidebb hosszabb vágásgyakorlatok, formagyakorlatok, amik a mozgás egészét fejlesztik és segítenek elsajátítani az adott iskola mozgásanyagát
- vannak párban végzett gyakorlatok, amikor olyan technikákat (is) gyakorlunk, amiket estleg szabadharcban nem használhatunk, lévén túl veszélyes, mégis fontos, hogy ismerjük és az ellenük való védekezést
- van tesztváság éles fegyverrel, hogy ténylegesen megtanuljuk használni az eszközt (ez sajnos sokszor ütközik anyagi/helyi akadályokba)
- van szabadvívás, amiben nem együttműködő ellenfél ellen gyakorlunk, ezzel fejlesztve technikáinkat, időzítésünket, távolsághasználatunkat, stressztűrésünket...

...és ezeknek végtelen számú kombinációja. Érdemes hozzátenni, hogy a nagyvilágban létezik nem egy tradíció, ami nem használja ezek mindegyikét. Ennek sok oka lehet, például az, hogy az adott fegyver nem teszi lehetővé a biztonságos szabadvívást, vagy, hogy az adott iskola technika-készlete olyan helyzetek kezelésére lett kidolgozva, amik speciálisan nem értelmezhetőek párbaj-szituációban. Emelett persze ott van magának a tradíciónak és annak tiszteletének, fenntartásának a kérdése. Tekinthetők ezek harcművészetnek? A saját fenti definícióm szerint problémásan, mert ugyanannyira absztraktizáltak, mint mondjuk a modern box. Viszont nem tartom magam annyira autoritásnak (és ha már itt tartunk senki mást sem tartok annak), hogy én megmondhassam bármelyik iskolának, hogy ők harcművészetet gyakorolnak-e vagy sem. Mindenki annak hívja azt, amit csinál, aminek szeretné és ami esetlegesen az iskola hagyományából fakad. Mégis, azt hiszem, hogy ugyan minden szabályra van kivétel, de a fenti meghatározásom nagy átlagban értelmezhető a különböző küzdelmi formákra.

Egy újabb érdekes kérdés, hogy harcművészet-e például a krav maga, vagy a defendo, amik újnak tekinthető, esetenként ma is fejlődő dolgok? Én abból indulok ki, hogy a fenti értelmezés szerint technikailag igen, mert tulajdonképpen a régi harci stílusok is így jöttek létre, egy adott kor adott környezetében való hatékony használatra. Viszont ne felejtsük el, hogy az idők folyamán a legtöbb harcművészet kapott egy olyan filozófiai többlettartalmat, illetve lehetőséget az erkölcsi, vallási, önismereti-önfejlesztési tanítások átadásra, amit az újabb, tisztán pragmatikus céllal létrehozott stílusok esetleg még nélkülöznek, vagy épp kiépítenek. Mára sok művészetben ez a filozófiai/erkölcsi/önfejlesztési/vallási tartalom akár domináns fontosságú is lehet az azt gyakorlók számára, míg például a tényleges verekedés nem. Azt hiszem valahol mindennek megvan a maga létjogosultsága. A fontos az, hogy a gyakorló legyen tisztában azzal, hogy mit csinál és az mire való, mire, vagy mire nem készíti fel, így el lehet kerülni a csúnya meglepetéseket.

Végszóként, ahogy egy jó barátom megfogalmazta: a küzdősportok mélységében nézik a dolgokat, a harcművészetek padig szélességében. Azaz a küzdősportok viszonylag kevés és a harcművészetekhez képest korlátozottabb dolgot tanítanak nagyon mélyen, míg a harcművészetek általánosságban (és véleményem szerint ideális esetben) több készséget oktatnak, de értelemszerűen ezek mindegyikének mély elsajátításához sokkal-sokkal több idő szükséges, mint az előző esetében. Eleve, maga a küzdősport-jellegű gyakorlás és versenyzés sokszor képezi a harcművészetek részét, hiszen abból is rengeteg dolgot lehet tanulni, de nem csak ebből áll, nem csak erről szól. Így természetesen nem is várható el egy harcművésztől, hogy ugyan olyan szinten tudjon valamit, mint olyasvalaki, aki csak és kizárólag azt gyakorolja. Ez a specializáció-generalizáció tipikus példája.

 Nem véletlen, hogy sok stílusnak létezik küzdősport és harcművészet ága, valamint iskolák, amik egyikre, vagy másikra koncentrálnak, vagy éppen a kettőre egyformán. Végső soron ez mindenkinek saját egyéni döntése, hogy mit szeretne csinálni, mire szeretne koncentrálni, mi az amitől az élete több, jobb lesz?