Gyökerek

 Stílszerű lenne valami jó kis példabeszéddel kezdeni a témát, de épp nincs semmi ilyesmi a tarsolyomban, szóval maradjunk annál a megállapításnál, hogy minden harcművészet alapja a lábmunka. A támadásainkhoz szükséges erőt többek között a talajra kifejtett ellentétes irányú nyomásból nyerjük, ahogy a védéseinkhez szükséges stabilitás is lentről fakad. Arról már nem is beszélve, hogy a leghatásosabb módja egy támadás kivédésének, ha az ember egészen egyszerűen nincs ott, ahová a támadás irányul.

  Mindezt persze sokkal könnyebb mondani, mit kivitelezni. A lábmunka sajnos az az elem, amin sokan a lehető leghamarabb túl akarnak esni, hiszen mennyivel érdekesebb egy méteres fémdarabot lóbálni, vagy zsákot/ütőkesztyűt püfölni, mint lépegetni ide-oda! Végül is nem táncórára jöttünk, igaz? Elméletben nem is bonyolult az egész, az ember áll valamilyen állásban, lép előre, lép hátra, vagy oldalra, felesleges ragozni, amúgy is benne van a tényleges fegyverrel, vagy a nélkül való gyakorlómenetekben ez is, minek rá külön pocsékolni az időt?

Ez igaz és nem. Tényleg benne van egy kardos menetben, formagyakorlatban is a lábmunka, csak sajnos az ember hajlamos... elnagyolni a témát. Különösen, ha párral gyakorol valaki, akkor nagy valószínűséggel ezer más dologra fog koncentrálni és nem arra, hogy az állása és a lépései a lehető legjobbak legyenek. Az első egy-két alkalommal még talán igen, de óhatatlanul el fogja vonni a figyelmet a hadonászás.

  Ugye nyilvánvaló, hogy miért is baj ez? Jó lábmunka nélkül az állás nem lesz stabil, a támadásaink lassabbak, megjósolhatóbbak lesznek, a védéseink erőtlenek, könnyebb lesz minket eltalálni, közelharcban felborítani, nem jönnek ki az elméletben működő technikák, nem tudjuk követni az ellenfelet, nem hogy mi diktáljuk a tempót. Az egy plusz mellékes szempont, hogy még a saját ízületeinket is feleslegesen koptatjuk-terheljük, mert például rossz szögben tartjuk a lábfejünket, vagy hagyjuk bebicsaklani a térdünket. Ez utóbbiakat ráadásul sokszor észre sem vesszük, mert nem is tudjuk, milyen diszbalanciák, szalag-megynúlások, izom-megrövidülések aknázzák alá a mozgásunkat, hiszen jobbára nem fordítunk annyi és olyan minőségű figyelmet a lábmunka gyakorlására, hogy ezeket észrevegyük. Ahogy mondani szokás: tapaszolunk, aztán csak feltűnik egyszer, hogy valami kattog, fáj, nem jó.

  A teendőnk tulajdonképpen nagyon egyszerű, ha el szeretnénk kerülni a fentieket. Gyakorolni. Sokat. Ésszel.

Először is álljunk fel a tanult stílusunknak megfelelő alapállásba, majd...

 Alapállás. Erre talán érdemes bővebben kitérni, mielőtt továbbmegyünk. A személyes véleményem, eddigi ismereteim alapján, hogy minden stílus rendelkezik egy, vagy több „alap” állással. Vannak testhelyzetek, amik egy mozdulat kezdő, vagy végpontjait jelentik, vagy nagyon stabil hárítást tesznek lehetővé, ezekben nem szokás „benne maradni” (meg kell jegyezni, hogy egy alapállásban sem ácsorgunk sokáig, aka Lichtenauer). Például a kitörés végállapotába akkor kerül az ember, ha egy gyors, erős, hosszú szúrást tesz, majd rögtön vissza is mozdul belőle, mert abban a helyzetben nagyon nyitott és egyes irányokból instabil. Másik példa Meryer Zornhut-ja, ahol a testsúly a hátsó lábon van és a kardot a jobb vállunk felett hátra lógatjuk. Ez egy klasszikus példája az olyan pozíciónak, amivel egy támadást készítünk elő, elég megjósolható, de ami onnan jön, az fájni fog. Ebben mozogni meglehetősen kényelmetlen lenne, jellemzően vívás közben csak egy pillanatra kerülünk ilyenbe, majd el is indítjuk a támadást, amihez az energiát maga a testhelyzet jellege adja.

  Ezek az én olvasatomban nem „alap” állások. Alapállásnak én azokat tekintem, amik alapvetően „középen vannak”, azaz nagyjából egyformán lehet belőlük támadni és védekezni, a testsúly nagyjából egyenlően oszlik el a lábakon, minek köszönhetően megerőltetés nélkül tudunk bármilyen irányba mozdulni belőle. Vannak persze eltérések, egyes stílusok, vagy mesterek inkább hátraviszik a testsúlyt, így növelve a távolságot a vitális részek (fej, torzó) és az ellenfél között. Vannak, akik inkább előrefelé dőlnek, ami dinamikusabb támadást tesz lehetővé. Mások teljesen középre helyezik magukat. Egyesek egészen szűken, egymáshoz közel lévő lábakkal állnak, megint mások szélesen. Mindezek fontos, az egyes stílusokat alapvetően jellemző különbségek, de a vége mégis az, hogy valamennyire mindenki tartja magát valamilyen biztonságos, a lehető legtöbb opciót nyitva hagyó álláshoz, hiszen sokszor nem tudni, hogy a másik fél mennyire erős, vagy agresszív, netán meggondolatlan, jobb tehát biztosra menni.

  Nahát, most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk vissza oda, ahol felvettünk valamilyen stílusunknak megfelelő alapállást. Ezen a ponton vizsgáljunk meg néhány dolgot (még akár a szemünket is becsukhatjuk, hogy a lehető legjobban tudjunk a testünk közvetítette benyomásokra figyelni):

- Kényelmes? Ez picit csalóka lehet, mivel elképzelhető, hogy az eddigi életvitelünk (pl. sok ülőmunka) miatti meglévő problémák miatt érezzük kényelmetlennek. Ehhez jó, ha van társ, még jobb, ha képzett oktató, aki meg tudja mutatni a helyes tartást és látja kívülről, tud javítani. Alternatív esetben legalább egy jó leírásunk/képünk legyen arról, hogy mit akarunk és használjunk tükröt/kamerát az önkorrekcióhoz. Ha nincsenek egészségügyi gondjaink, akkor egy alapállásnak legalábbis nem túlságosan megterhelőnek kellene lennie. Ha már abban elfáradunk, hogy állunk, akkor innen csak rosszabb lesz.

- Laza? Az előzőhöz szorosan kapcsolódik. Ha nagyon belefeszülünk az állásba, akkor lassulni fog a mozgásunk, kötöttebb lesz és az egyensúly is romlik. Valamennyi tónusosság természetesen lesz, de nem szabad görcsösnek lennünk.

- Hogyan érezzük a talajt? Ezt picit bonyolult elmagyarázni, gyakorlatban elég egyszerű, arról van szó, hogy a talpunk melyik része és hogyan érintkezik a földdel? Inkább a lábujjainkon van a súly, vagy a sarkunkon? Egyenlően? Ezt jobbára a tanult stílus határozza meg, áldozzuk rá az időt, hogy pontosan kövessük az oktató utasításait, vagy a könyv leírását!

- Milyen az egyensúlyunk? Billegünk valamilyen irányba? Ha valamerről meglöknének, mennyire könnyen borulnánk fel? Ennek az ellenőrzéséhez is jól jön egy társ, de ha odafigyelünk, magunk is érezni fogjuk.

 Ha mindent jónak találtunk, akkor még áldozzunk rá pár percet, és időzzünk ebben a pozícióban! Lazuljunk bele, érezzük, hogy most innen tényleg kényelmesen, lazán és stabilan tudnánk bármilyen irányba mozdulni. Ez után tegyük is ezt! Kezdjünk el lépegetni, semmi faxni, sima előre-hátralépések, oldalazások, a legalapvetőbb lábmunka, amit megtanultunk. Végig csekkoljuk a testünk visszajelzéseit! Lépés közben kibillenünk az egyensúlyból? A végén „beleesünk” az állásba? Hol érezzük a talpunkon a nyomást elrugaszkodáskor? Folyamatosan figyeljünk ezekre és addig ismételjünk egy mozdulatot, amíg ki nem küszöböltük a problémát, amíg jónak nem érezzük! Nem a mennyei tökéletességre törekszünk, de a legnagyobb hibákat már jó az elején kiiktatni, mielőtt még rosszul rögződnének.

  Amint úgy érezzük, hogy elég magabiztosan és könnyedén mozgunk, akkor, amennyiben részét képezi az egyenletnek valamilyen fegyver, elkezdhetünk azzal gyakorolni. Állásokat váltva lépés nélkül, figyelve a testsúlyunk finom áthelyeződéseire, megtalálni a kényelmes pontot minden állásban, majd ugyanezt lépésekkel. Ez után rátérhetünk az alapvető támadásokra és védésekre, ugyanígy először lépés nélkül, a testünket figyelve, majd lépéssel. Álljunk ellen a kísértésnek és ne gyorsuljunk be, ne kezdjünk el többlépéses kombinációkat csinálni, koncentráljunk továbbra is arra a bimbózó kapcsolatra, ami köztünk és a talpunk alatt lévő föld között formálódik. Szépen lassan építsük fel a mozgásunkat és szánjuk rá az időt, hogy megszokjuk az elsőre fura testhelyzeteket, a hétköznapitól eltérő lépéseket, fordulásokat. Mindig haladjunk az egyszerűtől a bonyolult felé, kombináljuk, a különböző mozdulatokat, figyeljük ahogy egyikből átmegyünk a másikba és érezzük ezt az egész testünkben! Ezen a ponton már nagyon könnyen elterelődik az ember figyelme a felé, amit a kezével csinál, mivel egyszerre véges mennyiségű dologra tudunk figyelni, ezért haladjunk apró lépésekben!

Előbb-utóbb azért elérünk arra a pontra, ahol már túllépünk az egész lábmunka-mizérián és koncentrálhatunk arra, hogy HOL is állunk a másikhoz képest, meg a kezünkkel végrehajtott bonyolultabb technikákra. Aztán egyszer csak már ez sem lesz szempont és megtanulunk koncepciókban, mintákban gondolkodni és az adott mozdulat helyett a taktikai helyzetet elemezni. Eddig azonban el kell jutni, nem érdemes rohanni a dologgal. Ne Marozzo nyolcadik giocco largo meneténél kelljen rádöbbennünk, hogy egyszerűen nem vagyunk képesek abba az irányba lépni, amerre kéne és e legenyhébb nyomásra eldőlünk, mint a beszívott zsiráf.

Hosszú távon mindez a befektetett energia megtérül, mert a későbbi gyakorlást, meneteket, szabadharcot olyan alapra helyezzük, ami nem csak hatékonyabbá tesz minket, meggyorsítja és könnyíti a tanulást, de általánosságban jó hatással van a mozgásunkra, testtartásunkra és az ízületeink épségére is. Egyszóval hagyjunk időt azoknak a kis gyökerecskéknek erősre fejlődni, hogy a legnagyobb viharban is biztosan megtartsanak és nem lesz baj.

Kelet - Nyugat

 Talán úgy tisztességes, ha azzal kezdem, hogy sosem műveltem semmilyen távol-keleti harcművészetet. Nem ismerek belülről sem régi, sem modern stílusokat. Tulajdonképpen nagyjából ugyanannyit tudok az egészről, mint bármelyik ember, illetve kicsivel mondhatom magam olvasottabbnak a témában, ezen kívül ismerek olyanokat, akik viszont csináltak ilyesmit hosszabb-rövidebb ideig.

 Ennek tükrében minden, amit a továbbiakban írok arról, hogy én milyen különbségeket látok a két világtáj harcművészetei között, erősen fenntartásokkal kezelendő.

 Jobban belegondolva, még az sem állja meg a helyét, hogy "távol-keleti harcművészetek". Ez a halmaz túlságosan nagy és sokrétű ahhoz, hogy ilyen szinten általánosságokat fogalmazhassak meg a jelenlegi tudásommal.

 Amit szilárd alapnak tudok venni innentől az az a két könyv, amit híres japán vívómesterek írtak a 17. században és melyeknek megjelent magyar fordítása, így el tudtam olvasni.

Ezek pedig:

Jagjú Munenori - Az életet adó kard  (http://hu.wikipedia.org/wiki/Jagj%C3%BA_Munenori)
Mijamoto Muszasi - Az öt gyűrű könyve (http://hu.wikipedia.org/wiki/Mijamoto_Muszasi)


Mindkét könyv egy századból, egy országból, egy társadalmi közegből és vallásos világnézetből származik, ezt fontos észben tartani!

A források számbavételén rátérve a nyugatiakra, azt mondhatnám, itt kicsit jobb a helyzet, a 14-től a 19. sz-ig legalább beleolvasás szintjén ismerek könyveket, egyik-másik tradíciót egészen részletesen. Történésznek mindazonáltal nem tartom magam, a tudásomban nagy lyukak tátonganak az adott korok társadalmi életére, filozófiai irányvonalaira, eseményeire nézve.

 Miről is beszélünk akkor tulajdonképpen? Alapvetően arról, hogy a fent említett japán könyvekben mi és hogyan van leírva, összehasonlítva az általam ismert nyugati vívókönyvekkel. Ezen a nyomon elindulva ugyanis szerintem nagyon fontos és érdekes lélektani különbségekre lehet fényt deríteni.

 Még egy dolog: nem szándékom ebben a cikkben maguknak a vívóstílusoknak a különbségeiről beszélni, egyrészt, mert nincs hozzá gyakorlati tapasztalatom a keletiekben, másrészt, mert ez egyébként önmagában is egy nagyon nagy téma, amit véleményem szerint érdemes lenne hozzáértőkkel bolygatni.

Egyezések

 Mi közös a keleti és nyugati könyvekben? Alapvetően a témájuk egyezik: hogyan harcoljunk (jobbára fegyverrel)? Muszasi egyértelműen ki is mondja: ez annak a tudománya, hogyan győzz le másokat. Itt is-ott is vannak technika-leírások, példamenetek, gyakorlatok, stratégiai tanácsok, szép képek (utóbbi opcionálisan, nem minden könyvben van). Mondhatni a fizikai anyag. Itt fogd meg, a hegyes vége nézzen az ellenfél felé, ne ess el a saját lábadban, ügyes vagy kislányom/kisfiam, így tovább.

Különbségek

 Az előzőekben leírtakon kívül, véleményem szerint nagyjából teljesen más a megközelítés. A nyugati könyvek alapvetően magát a fizikai tevékenységet helyezik előtérbe, mondhatni, arról szólnak, ami a borítón van: a vívásról. Ez nem jelent természetesen szellemi kiüresedettséget, nem puszta technika-halmazok. A legtöbb író valamilyen formában kitér arra, hogy milyen kívánatos lelki tulajdonságokkal kell szerinte rendelkeznie egy vívónak, vagy, hogy milyen viselkedésformát, személyiségjegyeket tart jónak. Bátorság, ítélőkészség, tudás, mindezek fontos értékek voltak. Írnak arról is, hogy magára az ember testi-lelki-szellemi fejlődésére milyen pozitív hatása van a vívásnak, mint tevékenységnek. Mindez szerepel bennük, igen, más-más szerzőknél más mértékben, de szerepel. Senki nem mondhatja komolyan, aki valaha is olvasott régi vívókönyvet, hogy az van bennük leírva, hogyan képezzünk hatékonyan erkölcsileg nulla gyilkosokat. Ezt megtette a körülöttük lévő világ nélkülük is. Az írók általában éppen hogy az "értelmiségi" réteget képviselték és annak is írtak (ne felejtsük el a korabeli viszonyokat e téren). Ki merem jelenteni, hogy aki arra adta a fejét, hogy könyvet írjon a vívásról, az azt tűzte ki célul, hogy valami jót tegyen hozzá a körülötte lévő világhoz. Meg persze azért akart is belőle keresni, ne legyünk álszentek, de volt, akinek mindene ráment, még az élete is erre.

Mindezzel együtt, ezek a témák a könyvek tartalmának elég kis részét képezik. Egy mondat itt, egy másik amott. Pár bekezdés a bevezetőkben, vagy az átkötő szövegrészekben. Nem írnak hosszasan a vívó belső életéről, fejlődéséről. És itt van a fő különbség meglátásom szerint, mert a keletiek pontosan ezt teszik. Sőt, az általam olvasott két könyv nagy részét ez teszi ki, gyakorlati információ, összehasonlítva, kevés van.

 Picit fura az egész. Hosszú-hosszú írások a lélek lecsendesítéséről, meg önmagunk lényegi megtalálásáról és hasonlók. Példabeszédek a világ és a dolgok működéséről, az emberek gondolkodásáról. Ilyesmi. elsőre nem is értettem, hogy miért erről szövegelnek? Aztán, kicsit később azt nem értettem, hogy a nyugatiak miért NEM szövegelnek erről? Mert a dolognak van értelme. Azt hiszem az a lényeg, hogy abból indulnak ki, ha odabent rend van, akkor minden más másod-harmadlagos. Ha nincs bent rend, tudhatsz akárhány technikát, le fognak vágni. Mondjuk ez így szerintem nem teljesen állja meg a helyét, egész jól el lehet lenni jó adottságokkal, viszont a cél mégis csak az hogy egy egészséges testi-lelki állapotot érjünk el. Arról nem is szólva, hogy az olyan dolgok, mint a figyelem koncentrálásának megtanulása, vagy az érzelmek elcsitítása nagyban meg tudja könnyíteni magát a vívástanulást is. Talán úgy tudom legjobban megfogni a lényeget, ha azt mondom, a keletiek egy szintetizáló szemléletmódot követnek. Számukra a vívás nem más, mint az általános igazságok egy megjelenési formája, az életet vezérlő elvek kifejeződése. Éppen ezért át-meg-átszövi az egészet a filozófiájuk és (a fenti esetekben) a zen buddhizmus tanai. Nincs igazán különállóság. A vívás ebben az esetben csak egy eszköz, tulajdonképpen behelyettesíthető a kertészettel, ácsmesterséggel, vagy a teaszertartással. Nyilván más a feladata, de ugyanazok az elvek vezérlik, mint amazokat.

 Ehhez képest a nyugati szemléletmód talán... feladatcentrikusabb? Nehéz ezt megragadni. Ha a vívásról írtak könyvet, akkor az a vívásról szólt. Ha filozófiáról , akkor arról, ha teológiáról, szintén. Lehetne mondani, hogy pusztán arról van szó, hogy a keletieket áthatja a vallás, de ennyi erővel a nyugati könyvekben is lehetne olyan, hogy a víváson keresztül hogy tisztulsz meg a bűnöktől, vagy hogyan kerülsz közelebb Istenhez (khmm, ez utóbbira talán van példa), mégsem jellemző. Talán magukban a vallásokban van az ezt eredményező különbség. Talán nem. Nem tudom pontosan, de érezhető. Egy 17. századi nyugati könyvben nem az lesz, hogy hogyan érd el a nyugodt, derűs szemlélődés állapotát, vagy hogyan vágd át az ellenfél "árnyékát", hanem az, hogy nézd a kezét és ilyen szögben tartsd a kardot ennél a technikánál, hogy a hegyét a szemtengelyébe aplikáld.

 Bizonyos szempontból ez jó. A keleti megközelítésnek ugyanis van két komoly veszélye: a misztifikálás és az érthetőség hiánya. Nagyon könnyű a tanulót, nos, hülyíteni. Szövegelni és nem tanítani érdemlegeset. Vágd át az ellenfél árnyékát, hát kösz, ezzel sokra megyek. Érteni kell, hogy mit akar mondani és miért akarja mondani, aztán azt még át is kell ültetni a gyakorlatra. Persze, az egész probléma kevésbé áll fenn, ha adott egy jó mester, akitől tanul az ember és az hozzáteszi a gyakorlati részt. Mi tehát, mondhatni praktikusabbak voltunk. Ezen kívül, modern szemmel további előny, hogy a nyugati könyvek így eléggé, hát, világnézet-mentesek. Persze, említik bennük Istent (valahol a bevezető első 5 mondatában), de ezen túlmenően nem rágnak világnézeti dolgokat, vallási tanokat az ember szájába. El tudjuk képzelni elsőre a kung-fu xy irányzatát buddhizmus nélkül? Naugye. Ha valakinek az nagyon ellentétes valamiért a gondolkodásmódjával, vagy a hitvilágával, az okozhat problémákat. Ez az európai vívókönyvekkel szinte egyáltalán nem áll fenn. Amiben ellenben a másik oldal tényleg többet nyújt, hogy ha az ember leás a mélyére és megérti, akkor a belső önfejlesztésnek olyan útmutatói, forrásai lehetnek, ami ebben a formában nálunk egyszerűen nem létezett. Nem mintha nem ismerték volna az emberek errefelé is ugyanezeket a problémákat, nem foglalkoztatta volna őket ugyanúgy a belső életük és a kapcsolatuk a körülöttük lévő világgal. Egyszerűen csak másképp közelítettek ezekhez. A fizikai tevékenységeket jobban különválasztották a lelki élettől és mindkettőt a maga területén kezelték. Talán egy jó példa, hogy minálunk is ismertek voltak meditatív tevékenységek és ezek pozitív hatásai, de nem volt tudománya a meditációnak, legalábbis amennyire én tudom.   

 Az az igazság, hogy mindez persze csak feltételezés. Nagyon jó lenne visszamenni és megnézni, hogy hogyan oktatta Muszasi a tanítványait (ezt mondjuk inkább csak nézném, a leírások alapján elég brutális volt az öreg), vagy, hogy egy spanyol vívómester hogyan-mennyire foglalkozott a nebuló lelki fejlődésével? Mik hangzottak el edzés közben, vagy utána egy kancsó bor mellett? Mindezek sajnos azonban megválaszolatlan kérdések maradnak, legalábbis legnagyobbrészt és amíg nem kerülnek napvilágra olyan dokumentumok, amik más megvilágításba helyezik a dolgokat. Addig is, én személy szerint ajánlom mindenkinek a meglévő írások tanulmányozását, hiszen érdekességük mellett sokat tudnak adni az embernek. Az európaiak még akkor is szolgálnak szép számmal elgondolkodtató megjegyzésekkel, mondatokkal, fejtegetésekkel, ha nem ez a központi témájuk. A keletiek pedig személyes attitűdtől függően igazi kincsesbányák lehetnek ezen a téren. Ami pedig mindkét oldalban pótolhatatlan, hogy betekintést engednek az akkor élt emberek világszemléletébe és megmutatják saját koruk egy részletét. Ennél is fontosabbnak gondolom, hogy ne feledjük, ezeken a könyveken keresztül olyan emberek szólnak hozzánk, akik saját idejükben a kard által éltek. Az ő mondanivalójukra pedig úgy hiszem, érdemes odafigyelni.