Fartlek

 Mostanában kevés időm volt ide írni, nyakunkon a félévkezdés az AE-ben, ami jó sok munkával jár, remélhetőleg ha túl vagyunk rajta, gyakoribbak lesznek az itteni postok is.

 Be kell vallanom valamit: utálok futni. Na jó, nem kifejezetten utálok, de sose voltam az a fajta, aki órákig képes kocogni. Egészen egyszerűen elunom. Régebben egyik barátommal jártunk ki, ami sokat javított rajta, de ő egy ideje nem ér rá, így egyedül kell megoldanom. Érdekes módon azt vettem észre, hogy ha zenét hallgatok, az csak ront a helyzeten, mert a váltakozó számok tudatosítják bennem a múló időt és valahogy még hosszabbnak tűnik. Viszont magát a futást egy fontos dolognak tartom, mert a saját magam elé kitűzött cél egy általános jó kondíció elérése, aminek a harcművészet-gyakorlás csak egy részét jelenti, bár nagyon élvezetes és hasznos részét. Namost a hosszútáv(esetemben inkább közép)futás önmagában szép és jó, de mint fentebb írtam, egyrészt nekem unalmas, másrészt például a víváshoz sokkal nem járul hozzá, mert más jellegű energiafelhasználással jár. A vívás, vagy bármilyen "verekedés" ugye áll kis intenzitású részekből, mint mikor felméred a másikat, keresed a tempo-t ahol betámadhatsz és áll hirtelen, magas intenzitású részekből, ami a tényleges ütésváltás. Több helyen is olvastam már, hogy a sima futásnál sokkal jobb edzés ehhez a fartlek (bővebben itt: http://www.futas.net/cikkek/edzestervek/fartlek-iramjatekos-futas.php), aminek a lényege, hogy futás közben váltogatja az ember a lassabb futást, kocogást, akár sétát a gyors, majdnem-sprint-szakaszokkal. Elvileg ez az általános terepfutáshoz is jó módszer (legalábbis maratonisták is csinálják) és a zombiapokalipszisra is hasznosnak tűnik. További előny számomra, hogy bár lehet hozzá csinálni nagyon részletes, másodpercre kiszámolt programot, de lehet "érzésre" is csinálni, vagyis pl. gyorsítás addig a sarokig, aztán kocogás, aztán megint gyors a tábláig. Ez nekem szimpatikus, mert őszintén szólva hülyét kapnék, ha folyamatosan az órát kéne néznem futás közben, plusz az ilyen dolgokat nem is szeretem agyonszervezni, az valahogy nagyon mesterséges hatást kelt bennem.

Ma elkezdek e szerint futni, kíváncsi leszek az eredményekre és hogy mennyire más érzés az eddigihez képest. A tapasztalatokat majd leírom, hátha másnak is jól jön.

 Ui: ez csak tipp, de szerintem maga az elmélet aplikálható bármire, pl. bringa, görkori. Görkorival csináltam már ilyet, igaz nem tudatosan, hogy szépen nyugodtan elgurlugatni, aztán ha tisztább a hely, akkor mindent bele és kifejezetten jó móka volt.

Egy kis bartitsu

 A mai edzésben a bartitsu gyakorlás volt soron (aki bővebben kíváncsi, hogy mi a bartitsu, az utána tud olvasni az Ars Ensis honlapon, mivel szerepel a spec. fegyverek között, meg Sándor Zsolti kolléga írt is jó kis cikkeket a Kardlapba ebben a témában), azon belül sima egyenes elsőkezes és hátsókezes ütés, amit, mivel a szimmetria híve vagyok (csak nekem nincs mellé két szőke bigém, ha megvan valakinek a Soul Eater anime :)...) gyakoroltam mindkét kézre, sajnos egyelőre még nagyon darabos mozgással. Az már látszik, hogy nagy szükség lenne egy boxzsákra mihamarabb, mert a levegőbe csapkodás jó, meg minden, de azért kellene egy fix célpont, aminek van ellenállása. Ezen kívül itt is és a rúgásoknál is fájó hiányát érzem kidolgozott solo drilleknek, kb. mint anno, mikor elkezdtem a vívást a Lichtenauer-i tradícióval és eljutottam oda, hogy oké, alaptechnikák gyakorlása szakadásig, de azért kéne ezeket folyamatában, egymáshoz kapcsolva is... aztán jött a bolognai vívás és jól megoldotta ezt a problémát :). Na, valami ilyesmi kéne, mint a távol-keleti hm-ekben a katák, 1-2-ről tudok is, meg láttam már egész klasszat videón, csak hát, annyira nem vagyok még ebben benne, hogy csak videó alapján tudjam értelmezni, az meg amit magamnak rakok össze, nem biztos, hogy jó.

 Apropó, rúgások. Sajnos muszáj lesz elmenni ortopédiára, mert ballábas rúgásoknál nem csak a viszonylag friss térdsérülésem kellemetlenkedik, hanem az évekkel ezelőtti combtő-sérülésem is, sőt ez utóbbi talán jobban is, aminek annyira nem örülök. Plusz hát, igen, nagyon megszoktam (meg az izomzatom is), hogy stabil alapállás két lábbal a földön, rúgásból visszajőve rendszeresen fel akarok borulni, úgyhogy most egy darabig az egyensúlyon és a megfelelő izmok edzésén lesz dolgozva, mielőtt bármi komolyabba kezdenék.

Ja, és kezd unalmas lenni, hogy ha bármi intenzívebb mozgást csinál az ember, mint a rövid séta a hűtőig, akkor gyakorlatilag dől róla a víz.

 Hozzáadtam a linklistához oldalt a bartitsu.org-ot, érdemes nézegetni, rengeteg érdekes cikket pakolnak fel rá.

És még egy szösszenet

Mint kiderült, a tegnap linkelt cikk írójának van egy másik írása is, hasonló témában: http://www.hroarr.com/giovanni-battista-gaiani-1619-an-italian-perspective-on-competitive-fencing/ . Ez arra koncentrál, hogy milyen is volt az elképzelés a kompetitív vívásról anno a 17. századi Itáliában. Tudom, hogy hosszú és tudom, hogy angolul van, de érdemes elolvasni, sőt a hozzáfűzött kommenteket is! Ez utóbbiak elég hamar átfordulnak abba a régi vitába, hogy mennyire fontosak a HEMA-ban a versenyek, hogy kéne ott kinéznie a vívásnak, milyen hibáik vannak.

 Részemről ez az egész versenyvívás-nem versenyvívás (illetve ez így nem igaz, versenyekre szükség van, inkább a "hogyan" a kérdés) dolog azért nehéz ügy, mert én még nem vettem részt semmilyen országos, vagy nemzetközi HEMA versenyen, így mindenféle véleményem csak másodlagos források (leírások, fórumok, videók, szóbeli elmesélések) alapján alakult ki.

 Az tény, hogy a régieknek nem voltak olyan modern védőfelszereléseik, mint nekünk, ezért sok olyan absztrakt szabály volt a nem halálos célú vívásban, mint nincs vágás, vagy nincs belharc, meccs leállítása, ha vadulás kezdődik. Legyünk őszinték, az emberek régen sem akartak komolyan megsérülni, vagy meghalni "buliból". Jó, persze, mindig vannak, akik ezzel nem gondolnak, vagy nem számít nekik, de azért a nagy többség egy vívóteremben töltött nap után is haza akart menni a saját lábán és ha lehet, annyi szemmel és ujjal, ahánnyal elment otthonról. Persze, tudtak brutálisak is lenni, ha olyan volt a helyzet, hogy meg kellett védeni magukat, de ahogy az előző bejegyzésben is írtam és ebben a cikkben is szerepel, ez elég élesen elvált a baráti meccsektől. Ma mi nagyobb intenzitást és tágabb technikai repertoárt engedhetünk meg magunknak, hála a modern védőfelszereléseknek, de időnként az az érzésem, hogy átesünk a lót túlsó oldalára. A védőfelszereléseink ugyanis szerintem még messze nem igazán jók. Nézzük a legalapvetőbbeket: a maszkokat. Egy másik sportból, ahol teljesen más a használt eszköz és az alkalmazott erő vettük át, nem erre a sportra van tervezve. Ellátja a feladatát, mert tudomásom szerint még senki nem halt meg és komoly fejsérülésről se tudok, DE. Messze nincs rajta elég tompítás és hátulról nem véd semmit, ami pedig egy reális lehetőség, hogy ott is van találat. Erre vannak a tarkóvédők, amiket viszont én kb. a halottnak a csók kategóriába sorolok, vagyis még mindig jobb, mintha nem lenne, de nem szívesen bízom teljesen rá az életemet. Másik ügy a kesztyűk. Gyakorlatilag nincs federes torna törött ujjak nélkül külföldön, ami azt hiszem el is mond mindent.

 Ami a fő probléma szerintem, hogy nem találtuk még meg az igazán jó ár/érték arányt ebben az egészben, nem tiszták az elvárások és nem is egyezik, hogy az egyes emberek mit várnak a versenykörnyezettől. Az, hogy egy teljesen szabad, mindent lehet harc legyen, az szerintem abszurdum. Ez a művészet arra van tervezve, hogy embereket öljünk meg vele, vagyis az eleve paradoxon, hogy egy ölésre tervezett dolgot szeretnénk teljes intenzitással és erővel használni, de mégse akarjuk megölni a másikat. Mintha kalashnyikov-val paintballoznánk. Nem csak a kardról beszélek, hanem pl. a birkózásról is. Nincs az a védőfelszerelés, ami megvéd attól, ha úgy dobnak el, hogy kitörik a nyakad, vagy az a maszk, ami megóv az agyrázkódástól (minimum!) ha valaki TÉNYLEG fejbe vág egy hosszúkarddal. Na, most ere lehet mondani, hogy bármelyik profi küzdősportban ugyanez van. Oké, de a) azért nem ugyanaz, hogy ököllel, vagy egy karddal ütöm a másik fejét, b) szerintem az egy külön emberfajta, aki szétvereti magát/szétver másokat akkor is, ha nincs rákényszerítve, meg persze itt bejön a megélhetés kérdése is, mert azért egy profi bokszoló jól keres(het). Amiben biztos vagyok, hogy én nem tartozom ebbe a csoportba egészen egyszerűen azért, mert én azokkal a srácokkal akikkel vívok szeretnék elmenni utána meginni egy sört és jókedvűen dumálni, vagyis nem akarom bántani őket, ha pedig nem akarom bántani őket, akkor egy esetleges nagy erejű akcióra nem adok ugyanakkora ellenreakciót, amiből következik, hogy én fogok megsérülni, vagyis egyértelmű, hogy van egy határ, amit nem lehet vívás közben átlépni, legyen bármilyen védőfelszerelés (legfeljebb ez a határ más-és-más az embereknél beállítottságtól függően), plusz szerintem az az intenzitás, ahol komolyan félnem kell és ennek megfelelő erővel vívni, az nem arra való, hogy jól érezzem magam hetente kétszer és sportoljak, hanem az komoly önvédelmi, vagy katonai képzés, de ugye a kardot nem használjuk önvédelemre... Azt gondolom, hogy ez régen is így zajlott, az emberek vigyáztak egymásra, ha nem vérre ment, végülis nekik még maszkjaik se voltak!

 Másik érdekes kérdés ebben a témában, hogy nyilván egy kezdőtől, akinek zúg a fülében az adrenalin, nem lehet túl nagy kontrollt elvárni. Ezt le is írja sok szerző, hogy nem, nem, ne hagyd az újakat csak úgy vívni és ne állj ki buliból vívni olyannal, aki nem tud, mert veszélyes. Nem arról van szó (ahogy ezt látná olyan, aki szerint a vívás nem komoly "harc") hogy nem tudnád legyőzni, hanem arról, hogy szegény nem tudja mit csinál, te pedig nem engeded meg magadnak azokat a dolgokat, amikkel a lehető leggyorsabban ártalmatlaníthatnád, mert ugye elvileg nem élet halál harcról van szó. Ez eddig szép és jó, de őszintén, a mai fogyasztói társadalomban, ahol minden azonnal kell és mindenki instant élményeket akar, ott nem realitás, hogy csak 3-4 év tanulás után szabadvívhasson valaki, mert akkor nem lesznek érdeklődők, legalábbis lesz kevés fanatikus, de a nagyközönséghez nem nagyon jutna el a sport.

 Ami a mai versenyekkel szemben leggyakrabban felmerül nemzetközi fórumokon is, az a technikák leromlása, a cikkhez kapcsolódó beszélgetés is eléggé erről szól. Ez egy nagyon nehéz téma, mert egyrészt, ha nem számít semmi, csak a találat, akkor tényleg sérül a forma, bár a sérül itt talán nem a legjobb szó. Inkább alkalmazkodik a környezethez. Ha, tegyük fel, valaki kifejezetten versenyekre készül, ez az ő edzésének központi eleme, akkor az valószínűleg úgy fog zajlani, hogy  kialakít egy technikai repertoárt, ami az adott környezetben, azzal az adott felszereléssel, azokkal a szabályokkal a legjobban alkalmas az adott cél elérésére, vagyis pontot szerezni. Ezzel nincs semmi baj, erről szólnak a modern küzdősportok és erről szóltak régen is, de ezt ne keverjük össze a tradicionális harcművészettel, mert csak annyira az, amennyire a tesco-s mogyorókrém nutella. Ez egy modern küzdősport ami a HEMA-ból nőtt ki és ebben a formában megvan a maga létjogosultsága, sőt haszna, mert lehet, hogy egy ilyen személy nem foglalkozik annyit egy adott könyv feldolgozásával, de mondjuk nagyságrendekkel többet az edzéselmélettel, sportpszichológiával, táplálkozással, amit aztán vica-versa hasznosíthatnak a scholarship-központú emberek, cserébe ez utóbbiak lehet, hogy találnak olyan technikát egy könyvben, amit a versenyző lát tőlük egy workshopon és be tud építeni a saját repertoárjába. Itt szerintem az a fontos, hogy tudjuk, hogy az adott rendezvény és verseny miről szól. Ha az egy olyan verseny, ahol csak a pontszerzés számít, akkor ne várjunk tiszta tradíciók szerinti vívásképeket, ha viszont számít a forma, akkor lehet, hogy az egy relaxáltabb, kisebb intenzitású verseny lesz. Amit viszont valós veszélynek látok, hogy nagyon elmegy ez a fajta modern versenyzés a fizikai képességek irányába és nem a technikai tudás fog számítani, mert rövid távon és amíg az ember egészséges és fiatal, addig hamarabb megtérül erősebbnek, gyorsabbnak, agresszívebbnek lenni, mint ténylegesen vívni tudni. Mijamoto Musashi írta az Öt Gyűrű Könyvének bevezetőjében, hogy ő 35 éves korában jött rá, hogy egyáltalán nem tud semmit a vívásról, csak "abból élt" hogy a legtöbb embernél erősebb volt, jobbak voltak a képességei és ösztönösen agresszívebb volt. Ezt látjuk a modern sportokban is, hogy 25-30-35 éves korukra a versenyzők tönkremennek, mert annyira túlhasználják a testüket. Ehhez képest ha eszünkbe jut az a szó, hogy vívómester, vagy harcművész-mester, akkor nem ez a kép ugrik be, hanem az ősz Diego de La Vega a Zorro álarcából, vagy bármelyik random távol-keleti film mestere, aki könnyed eleganciával és hibátlan technikával veri meg a vad és erős fiatalokat. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy abszolút nem vagyok az erősödés és a képességfejlesztés ellen, én is edzek, járok futni, de de a magam részéről nagyon nem örülnék, ha ezek a modern versenyek egy idő után csak arról szólnának, hogy a legatletikusabb emberek hogy tudják a lehető leggyorsabban és legerősebben ütni egymást, márpedig ez az alkalmazott szabályrendszerek felelőssége, hogy ne legyen így.

 Szerintem egyértelműen lenne igény más jellegű, "művészet-központúbb" versengésekre is, ahogy volt régen is, bár talán nem akkora, mint a form-free versenyzésre. A jövő kérdése, hogy ezek milyen formában, hogyan tudnak megvalósulni.

Cikk a párbajozásról

 Ma olvastam egy igen érdekes írást a párbajok, a mindennapi erőszak és a vívás kapcsolatáról.

 http://www.hroarr.com/fencing-culture-duelling-and-violence/

Elég hosszú, de érdemes végigolvasni, mert sok dolog számomra is meglepő, illetve új volt benne. Leginkább a 16-18. századra koncentrál, ami passzol is ahhoz az időszakhoz, amivel én foglalkozom. Dióhéjban főleg arról van szó, hogy valójában a halálos párbajok hihetetlen ritkák voltak, a párbajozás sokkal inkább egy formalizált dolog volt a nézetkülönbségek elsimítására és a komoly erőszak, történjen az akárhol, egészen másképp nézett ki, mint az a vívás, ami a vívótermekben és a párbajok alatt történt. Ez egyébként nem von le az utóbbi értékéből, azért az alapvető volt, hogy ha egy mester el volt ismerve, akkor nem (csak) azért, mert szépen vívott, hanem mert amit tanított az hatékony is volt, bár kivétel azért mindenhol van.

 Ír a cikk arról is, hogy tulajdonképpen ölési céllal kevesen tanultak vívást (katonák, zsoldosok gondolom), de nagyon sokan jártak le a terembe kb. ugyanazzal a céllal, mint mi, vagyis rekreációs sportként, testedzésként.

 Érdekes és a képbe belepasszoló összefüggés, hogy a Dardi-tradícióba tartozó Manciolino szépen leírja, hogy van egyféle vívás spada da giocco-val (tompa kard, játék kard) és van egy másik a spada da filo-val (éles kard). A kettő nem technikáiban különbözik, hanem az elérendő célban. Az elsőnél cél az, hogy az ember "szórakozzon", jól nézzen ki az amit csinál, tetsszen a közönségnek, a csajoknak :), minél több technikát használjon, csillogtassa a tudását. A második kifejezetten az éles, halálos harcra koncentrál, csak a legbiztonságosabb, legegyszerűbb dolgokat használja, a lehető leggyorsabban ártalmatlanítja az ellenfelet. Ez számomra azt jelenti, hogy a mesterek ebben a korszakban nem "látványra" mentek, vagy "csak iskolavívást" tudtak/oktattak, hanem társadalmilag megvolt az igény mindkettőre és tudták is mindkettőt. Ezt alátámasztja a cikkben említett tendencia, hogy bár a franciáknál volt a halálos párbajok legnagyobb elterjedtsége, mégse "fejlődött ki" valami nagyon pro saját vívásuk erre, hanem itáliai mesterekhez mentek tanulni, pedig arrafelé a párbaj sokkal "barátságosabb" volt, vagyis nem a vívásban volt eltérés, hanem a hozzáállásban. 

Maga a téma és a cikk azért is jó, mert rávilágít, hogy mennyire fontos ebben a témában a korabeli környezet, a társadalmi kontexktus tanulmányozása a tulajdonképpeni vívásgyakorlás és a vívókönyvek mellett, mert e nélkül bele lehet esni olyan hibába pl. hogy veszünk egy adott rapier könyvet és azt várjuk, hogy az abban leírtak alkalmasak lesznek egy több ellenfél elleni szituációban, amikor teljesen más a felhasználási területe, vagy elkönyvelünk egy Manciolino-féle technika-sorozatot rossznak, vagy nem hatékonynak, amikor a menet címében tisztán le van írva, hogy spada da giocco, vagyis bele van kódolva, hogy szép a szemnek, látványos, de nem feltétlenül csak a legesleghatékonyabb dolgok lesznek itt, amit az ember akkor vesz elő, ha meg akarja védeni magát, cserébe nagyon jó mozgásfejlesztésre, szórakoztató a közönségnek és szép is.

My weapon of choice

 Folytatva a "bemutatkozó" sorozatot, ez a bejegyzés arról kardtípusról fog szólni, amire egy ideje már a tanulmányaimat koncentrálom, vagyis a XVI. századi egykezes kardról.

 Először is, maga a kifejezés, hogy "egykezes kard" (ahogy ennek a típusnak az angol elnevezése a "sidesword" is) egy modern, nemkicsit mesterséges kifejezés. Nem csak erre, hanem szinte minden fegyverre igaz, hogy a mai gondolkodásmód szeret pontosan meghatározott kategóriákat létrehozni, amibe aztán egy-egy dolog beilleszthető. Ez a régi fegyvereknél sokszor nem, vagy csak nagyon erőltetve működik. Léteznek különféle kard-tipológiák, jobbak és rosszabbak is, van ami a penge formája, funkciója, van ami a markolatszerelék alapján kategorizál. A régiek nem így gondolkodtak, általában szimplán mindent kardnak hívtak és kész. Esetünkben külön nehezíti a meghatározást, hogy ez a kor, vagyis a XVI. század egy totálisan átmeneti kor a vívásban. Még virágoznak a régi iskolák és tradíciók, de már a század második felében elkezdődik a rapírvívás felemelkedése (megjegyzem, a rapír az olaszoknál szintén simán "kard" volt). Ez azt jelenti, hogy ennek a kornak a kardjai nagyon nehezen kategorizálhatóak, mert az egészen egyszerű markolatú, a régi lovagi kardokkal egyező kardoktól a bonyolult kosarakig és szalagos-pálcás markolatszerelékekig volt minden, még egy-egy vívókönyvön belül is előfordulnak különböző kézvédelemmel ellátott kardok, bár a tendencia egyértelmű, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre összetettebbek, de ez nem azt jelenti, hogy később ne lettek volna egyszerűbbek, csak azt, hogy mi volt az átlag. Pengében pontosan ugyanekkora a katyvasz, a széles, nehezebb katonai kardoktól a keskeny-karcsú szinte már rapír-pengékig van minden és ezek bármilyen kombinációja bármilyen markolatszerelékkel. Ami általánosságban elmondható, hogy ezek a kardok valahol 85 cm és egy méter közötti pengehosszúságúak voltak, 1 kg körüli, de inkább alatti súllyal és valamilyen plusz védelem volt a sima keresztvason kívül, legalább egy hárítógyűrű a mutatóujj védelmére. 

(a képek a myarmoury.com-ról származnak)


Amit fontos látni, hogy ezek a típusok folyamatosan éltek egymás mellett (sőt később a rapír mellett is), nem lecserélték egymást. Az volt inkább a jellemző, hogy civil környezetben könnyebb, keskenyebb kardokat használtak, míg katonaiban szélesebb, nagyobb vágóerővel rendelkezőket.

 Nekem különösen fontos szempont volt, hogy ez az átmenetiség a vívásukban, illetve az ezt a fegyver oktató korabeli iskolákban is jelen van. Megfigyelhető már a későbbi rapír-iskolák kifinomultsága, sok későbbi elv és módszer már itt is megjelenik, de még élnek a régi technikák, mivel maga a fegyver sem annyira specializált, mint a rapír. Egyformán alkalmas szúrásra és még a legkarcsúbbak is bőven elegendő vágóerővel rendelkeznek, hogy egy civil önvédelmi helyzetben nagyon komoly sebet lehessen okozni a páncélozatlan ellenfélen, vagy akár csonkolni egy végtagját. Ez az a változatosság, ami engem megfogott, hogy ha akarom használhatok finom mozdulatokon alapuló szinte rapírvívás-szerű technikákat, mert kard súlya és hossza lehetővé teszi, de ha akarom, dolgozhatok erős duplázott vágásokkal, mert arra is alkalmas, megvan az ütőereje és nem túl hosszú, így gyors és fordulékony.

 Szerintem fontos, hogy az ember minél több fajta fegyvert kipróbáljon és megtalálja azt, ami neki a legjobban kézre esik. A hosszúkard egy remek típus, nem véletlenül az az alapfegyver az iskolánkban is, de nem lehet a tökéletes mindenkinek. Én azt találtam, hogy személy szerint nekem az egykezes fegyverek jobban mennek, valahogy jobban passzolnak a mozgásomhoz, természetesebben tudom őket használni, mint a hosszúkardot, így csak biztatni tudok mindenkit, hogy próbálkozzon és keressen, mert lehet, hogy egy adott fegyverrel közepesen vív, de egy másikkal remekelne!