A legjobb fegyver

 Az előző bejegyzésben sokat írtam arról, hogy mik az egyes fegyverek és kombinációk előnyei. Ehhez kapcsolódóan gondoltam, hogy érdemes tenni egy fontos megállapítást.

Nincs. Olyan. Hogy. Legjobb. Fegyver.

Nem, tényleg nincs. Persze, most szorítkozzunk a blog témájához tartozó közelharci fegyverekre. Minden kontextus függő, azaz egy adott fegyver általában egy adott célra, adott körülmények között, adott társadalmi, jogi és egyéb kulturális (pl. divat!) helyzetben jött létre. Természetesem volt fejlődés, az előállítási módszerekben, vagy pl. a kardokon a kézvédelem fejlődésében (és még ez sem egyértelmű kérdés, hiszen egy kosaras kardon, ha szétmegy az éle, nem tudod megfordítani, így kvázi az élettartama kisebb lehet, cserébe védi a pici ujjacskákat), de összességében ez sokkal összetettebb kérdés, mint az, hogy xy jobb-e, mint zw.

Vegyünk egy példát, egykezes kard és rapier: sokáig uralkodó volt és még ma is gyakori az a felfogás, hogy az előbbit felváltotta az utóbbi, hogy a rapier az egykezes kard követekző evolúciós lépcsőfoka. Csakhogy ez nem igaz. A kettő között nagyon sokszor elmosódott a határvonal, ember legyen a talpán, aki egy 16. századi, 90-100 centi közti pengehosszúságú egykezes kardról megmondja, hogy az most micsoda pontosan. Arról nem is szólva, hogy a fegyverek esetében ritkán beszélhetünk arról, hogy valami felváltott volna egy régebbi konstrukciót, sokkal gyakoribb volt, hogy a kettő párhuzamosan létezett tovább, mivel mindkettőnek megvolt a létjogosultsága. Ez esetben érdekes, hogy a rapier már rég eltűnt, amikor nehezebb, egykezes szúrú-vágó kardokat még mindig használtak, pl. a skótok.

Ugyanígy, könnyű azt hinni, hogy a hosszúkard volt a legfontosabb/legjobb fegyver, merthogy a késő-középkori német vívókönyvekben az szerepel legtöbbet, de ezek a könyvek egy adott társadalmi csoportnak szóltak, egy adott régióban/kultúrális közegben. A leggyakoribb fegyver a valamilyen egykezes kard és buckler volt a középkorban, nem a hosszúkard, erre bőséges bizonyítékmennyiség van.

 Soha nem szabad elfelejteni, hogy a fegyverek nem légüres térben léteztek, nagyon fontos szempont volt az is, hogy a felhasználási célterülethez illeszkedjen. Ha simán választanom kéne, hogy egy élet-halál harcban lándzsával, vagy rapier-ral legyek, egyértelműen a lándzsát választom. Ha viszont abban kell döntenem, hogy napi szinten mit hordjak magammal önvédelmi fegyverként, akkor egyértelműen a rapiert.

 Ezen túlmenően, ahogy az előző bejegyzésben írtam a hosszúkard kapcsán, mindig, amikor elmegy egy fegyver egy specializáció irányába, mindig nyer bizonyos területeken és veszít másokon. Az előző példához visszatérve, a rapier-nak nagyobb az elérési távja, gyorsabban mozgatható a hegye a súlyelosztása miatt, így egy lassabb fegyver nehezebben tud rá reagálni és az ember eleve messzebbre kerül az ellenféltől, ami mindig jó. Cserébe, a hossza miatt kevésbé fordulékony, nehezebb vele kötésekből kijönni és a vágóereje gyakorlatilag nem létezik. A rapier egy specializált fegyver, ami nagyon jó, abban amit csinál, sokkal jobb, mint egy általánosabb felhasználási körű egykezes kard és a vívása is alkalmazkodott ehhez. De ez nem teszi jobb fegyverré! Itt jön be a cross-training fontossága, hogy az ember a saját kedvenc fegyverén kívül megismerje a többit is, mert ha azt várja egykezes karddal, hogy a rapier ugyanúgy fog viselkedni, csak max. hosszabb, akkor csúnya meglepetések érhetik, de ha tudja, hogy egy rapier miben erős és miben gyenge, akkor nincs mitől félni, az erősségek kompenzálhatóvá, a gyengeségek pedig kihasználhatóvá válnak és még egy előnytelen helyzetből is ki lehet jönni jól. Végeredményben soha nem a fegyver győz, hanem az ember.

Fegyverkombinációk

 Ahogy nem érzi magát mindenki jól ugyanabban a cipőben, így az én véleményem az, hogy a fegyverek esetében is érdemes megkeresni azt, ami nekünk a legjobban fekszik, leginkább tudjuk úgy forgatni, hogy ne okozzon megerőltetést sem fizikailag, sem "agyilag". Ez már csak azért is előnyös, mert modern HEMA-gyakorlók lévén a legtöbbünknek elég korlátozott az ideje, amit gyakorlásra fordíthat, azt pedig szerintem érdemes arra koncentrálva végezni, amivel a legjobb eredményeket érhetjük el.

 Ez nem azt jelenti, hogy ne gyakoroljunk más fegyverekkel! A cross-tréningnek sok pozitív hatása van, például növeli a látóteret, jobban megérti az ember az általános alapelveket, nem ragad bele egy rendszer, vagy fegyver elméleti és gyakorlati nézőpontjába. további haszon, hogy így valamilyen szinten kiismeri a többi fegyver használatának alapjait, ami nagyságrendekkel növeli az ellenük való vívás hatékonyságát.

Alább következik az általam ismert/használt fegyverek és párosítások rövid összehasonlítása, ez nem szentírás, szigorúan magánvélemény! A rapiert itt nem választom külön az egykezes kardtól, mert nagyon elmosódik a kettő között a határvonal a 16. században, amire jelenleg koncentrálok, még ha később már jól megkülönböztethető is a vívása. Gyakorlatilag ugyanazokat a kiegészítő fegyvereket használták mindkettőhöz. A felsorolás messze nem teljes, mert például a skót broadsword+pajsz vívásról nem tudok túl sokat.

Egykezes kard önmagában: az alap. Véleményem szerint ezzel lehet a legjobban megtanulni a vívás alapjait. Önmagában hátrányban lehet a többi fegyverrel szemben, de ez nem feltétlenül van így, mert van, aki egy karddal sokkal ügyesebb, mint másodfegyverrel kiegészítve és kompetens ellenfél bárki számára. Ezt megerősítik a vívókönyvek is, mikor azt írják, hogy aki jól vív egy karddal, az nincs hátrányban semmi ellen, de persze a vélemények náluk sem egyeztek ebben a témában (sem).
Mivel a bal kéz szabadon van, több lehetőség nyílik birkózófogások alkalmazására, vagy lefegyverzésre.

Kard és kis pajzsok: gyakorlatilag a történelem folyamán a legtöbbet használt fegyverkombó és nem véletlenül. A régebbi rendszerekben a pajzs hatékonyan védte a kardforgató kezet és rengeteg plusz technikával, lekötéssel, ütéssel gazdagította a repertoárt. A későbbi rendszerekben ez annyit változott, hogy az összetett markolatvédelmek megjelenésével a két kéz eltávolodhatott egymástól, így a pajzsnak nagyobb mozgástere lett. Többféle pajzs volt használatban, a leggyakoribb a buckler és az olaszoknál a targa(négyszögletű, hullámos felszínű).

 Nagy előnye, hogy védi a pajzstartó kezet, ellentétben a tőrrel és jóval nagyobb felületet takar ki, de kisebb a támadási potenciálja, bár természetesen lehet vele jó nagyot ütni. Hátránya lehet még, hogy a támadó fegyvert nehezebb vele elkapni, mert lecsúszhat a sima felületről, de erre volt nagyon sok trükkös megoldás. A korábbi, vágás-orientáltabb rendszerekben ez volt az alapfegyver.

Kard és nagy pajzsok: A viking, a normann cseppajzs és a lovagi pajzs használatáról egyelőre nem rendelkezünk írásos forrással. Az olaszoktól a reneszánszból van forrás (elég sok) egy közepes méretű, kerek, alkarra szíjazott pajzsról, a rotelláról. Ez kb. 60 cm átmérőjű, sokszor fém, vagy bőr és domború. Én még nem próbáltam, elméletben azt tudom mondani róla, hogy biztosan nagyon jól véd a mérete miatt, de nehéz vele a bal lábat védeni és bizonyos mozdulatoknál kitakarhatja az ember látóterét. Könnyebb embereknek (mint én) esetleg az egyensúlyát ronthatja, de ez csak tipp. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy nagyon hatékony, mert rengeteg vívókönyvben szerepel és a művészeti források tanulsága szerint is gyakori volt.

Kard és tőr: jelenlegi személyes kedvencem, de megpróbálok objektív lenni :). Nagyon jó kombináció, ez is sokáig volt elsődleges párosítás. Elsősorban szúrásorientáltabb stílus ellen jó, erős vágásokat nehezebb vele hárítani, mint pajzzsal, de messze nem megoldhatatlan. Kifejezetten támogatja az egyszerre védekezést és támadást és a kombinációkat. Előnye a pajzsokkal szemben, hogy jól le lehet vele kötni az ellenfél kardját és az, hogy önmagában, vagy közelharci/birkózási helyzetben/ellen is hatékonyan használható, így jó védelmet nyújt, ha például egy hosszúkardos birkózni akarna. Hátránya, hogy oda kell figyelni a tőrös kézre, mert nagyon támadható. Ja és a tőrt lehet dobni, ha nagyon muszáj és igen, ez is le van írva vívókönyvben :). 

Kard és köpeny: szintén nincs belőle személyes tapasztalatom (én jobban szeretek két éles-hegyes cuccal dolgozni), de a többiek munkája alapján úgy tűnik, hogy nagyon jó! Szerintem az az előnye, hogy sokat kitakar az emberből és hogy jól le lehet vele kötni az ellenfél fegyverét, vagy elterelni a figyelmét pl. azzal, hogy az arcába dobod. Hátrányának látom, hogy nagyon oda kell figyelni a bal kézre mert hiába van rá feltekerve pár réteg anyag, azért egy erős ütés bőven törhet csontot. Mindenesetre nagyon trükkös és király cucc.

Két kard: az überbrutál elfkósza fegyvermester kombó :). Meglepően sok könyvben szerepel, szóval valószínűleg nem volt annyira egzotikus, mint ma gondolják, de azt leírják, hogy csatában nem igazán használták, inkább kimondottan párbajban. Fontos, hogy tényleg jól kell tudnunk vívni mindkét kezünkkel és függetleníteni őket, mert egyébként több bajt csinálunk magunknak, mint hasznot. Ha azonban tudjuk használni, akkor brutálisan hatékony, egyszerűen olyan mennyiségű támadásszámot és szöget ad, amivel egy ellenfél nagyon nehezen birkózik meg. Hátránya szerintem, hogy kicsit kiszámítható egy idő után, mert véges a kombinációk mennyisége, amiket úgy meg tud csinálni az ember, hogy ne akadjanak össze. További hátrány, hogy védekezésben szerintem kevésbé jó, mint a tőr, vagy a pajzsok, mert a hosszabb fegyvert könnyebb eltolni, rátolni a másikra, összeakasztani őket. Továbbá, ha az ember eszetlenül csapkod velük, akkor nagyon kinyitja magát pl. egy gyors szúrás ellen. Mégis, ahogy írtam, ha valaki ért hozzá, akkor nagyon-nagyon brutális.

Kard és hárítókesztyű: erről annyit tudok mondani, hogy van :). Az az egy forrás, ami tudomásom szerint foglalkozik vele, olasz, de pár menet le van fordítva angolra. Ki még nem próbáltam, de ha jól értem, akkor a lényege az, hogy a kesztyűvel is lehet hárítani, mert speciálisan páncélozott, de az biztos, hogy sokat használja a kesztyűs kezet az ellenfél fegyverének megragadására.  

Hosszúkard: gondolkodtam, hogy ideírjam-e, mert végülis nem "kombó", de úgy döntöttem, hogy mivel ez a ma leggyakoribb fegyver így van helye a felsorolásban. Szintén jól lehet vele tanítani az alapokat, bár szerintem eredményezhet rossz berögződéseket, elsősorban a nyers erőből vívást. Elvileg a két kéz és a kis súlykülönbség miatt kisebb erő kell a forgatásához, mint egy egykezes fegyveréhez, de én mégis azt vettem észre, hogy merevebb és lassabb vele a mozgásom, rosszabb a lábmunkám, mert a hátizmaim és a vállövem a kezek és a felsőtest pozíciója miatt jobban befeszülnek. Ez persze lehet egyéni probléma. Ami a lényegi elem, hogy tulajdonképpen a hosszúkard esetében a második fegyver jelentette előnyöket, mint az egyidejű védekezésre és támadásra nyíló több lehetőség, vagy a több támadható felület lezárása, beáldozzuk a nagyobb forgatónyomatékért, a gyorsabb és erősebb ütésekért és a fegyver feletti nagyobb kontrollért. Ez teljesen a használótól függ, hogy jó bolt-e, én speciel jobban szeretek két fegyverrel vívni, de a hosszúkard méltán népszerű, mert nagyon jó. Másodfegyver és összetett markolat híján a kezek nagyon kitettek, illetve ha sikerül jól lekötni a kardot az egyik fegyverrel/kézzel, akkor az ellenfél igen nagy bajba kerülhet (vagy nem, amennyiben jó birkózó, lásd lentebb). Elsőre úgy tűnhet, hogy nagyobb az elérési távja és ez igaz is a rövidebb középkori egykezes kardok ellen, de a reneszánsz kardok nagyjából vele megegyező pengehosszal rendelkeztek, ráadásul biomechanikai okokból messzebbre elér az ember, ha be tud fordulni a kéz mögé, így ott ez nem érvényes. Rapier-okkal pedig még meg is fordul a helyzet.

 Ahogy az egykezes kardnál, a bal kéz itt is nagyon jól használható birkózásra, lefegyverzésre mivel a markolatot elengedni minimális idő. Viszont ilyenkor (kard dinamikájától függően) sokat romolhat a kontrollunk a kard felett egy kézzel. Ezzel együtt tény, hogy a hosszúkard vívásának nagyon fontos részét képezi a birkózás-belharc, sokszor végződik ebben az eső néhány ütésváltás után (amennyiben az adott edzésen/versenyen engedélyezett). 

Szálfegyverek és kétkezes kardok: tapasztalat híján ezekről nem írnék túl sokat. Ami biztosan mellettük szól, az az elérési táv és a hosszúkardhoz hasonlóan a nagy ütőerő és kontrollálhatóság. Igazából a világtörténelmet megnézve mindig és mindenhol a legnagyobb számban használt csatafegyverek. A kétkezes kardot mérete és súlya és felhasználási területe miatt ide soroltam. Hátrányuk talán az, hogy ha az ember bekerül a hegy mögé, esetleg még el is tudja kapni a nyelet, akkor eléggé nyert helyzetben van, illetve az, hogy a fa nyeleket egy karddal szét lehet verni :). Meg természetesen az, hogy mint hétköznapi, önvédelmi fegyver, nem túl praktikusak.


Tőr: azért érdemes megemlíteni, mert önvédelmi helyzetben sok vívókönyvben szerepel tőr tőr ellen és pusztakéz tőr ellen, néha még tőr kard ellen is. Tőr-tőr ellen az gyakorlatilag nagyon hasonlít a modern bajonett/késharchoz. Ha tőrt kényszerülünk használni kard ellen, akkor egyértelmű hátrányban vagyunk. Nem megoldhatatlan, mert a tőrrel lehet blokkolni a kardot és bemenni mögé, de egyértelműen hátrányos helyzet. Tulajdonképen jobban megéri hozzávágni az ellenfélhez és elfutni. Specifikus helyzetben, mint pl. egy szűk sikátorban lehet előnye, de mivel párbalyvívással foglalkozunk, így ez elhanyagolható. A tőrrel való vívás és a birkózás között gyakorlatilag nagyon vékony a határ, különösen a korábbi, rondell és hasonló tőröket használó tradícióknál, mindben aktívan használjuk mindkét kezet fogásokra, törésekre, feszítésekre. Ez természetesen igaz akkor is, ha más fegyver ellen megyünk, jellemző, hogy a tőrrel valahogy hárítjuk a hosszabb fegyvert és megpróbálunk birkózótávolságra kerülni.


 Remélem az összehasonlítás hasznos volt, ha valakinek saját, esetleg különböző tapasztalati vannak, ne habozzatok kommentelni!

Mix it!

A hosszúkardot, mint fegyvert eddig is elismertem (végülis nem véletlenül volt használatban annyi ideig, ebben csak az egykezes kard előzi meg, már ha egybe vesszük annak rengeteg típusát), de valahogy sosem találtam meg benne igazán magamat. Valószínű ennek két fő oka van, mégpedig hogy egyrészt nekem az egykezes fegyverek ösztönösen jobban kézre esnek, másrészt, hogy nem láttam eddig olyan iskolát, tradíciót, ami teljes egészében tetszett volna. Mindben voltak olyan részletek, amik miatt nem éreztem magam otthon benne, ezért jobbára random elemekkel is vívtam. A mai edzés alatt ismét elővettem a hosszúkardot, eredetileg azért, mert az egykezesem szervízben van, és gondoltam sebaj, legalább erősödik a karom az 1.7 kilótól :). Elkezdtem csak úgy vegyesen gyakorolgatni, némi Lichtenauert, némi Marozzo-t, némi egykezes kardos technikát és közben elkezdtem gondolkodni, hogy ez így nem is rossz! Mert mi van, ha fogok egy Marozzo-s alapállást, ami nagyon jó csali az ellenfélnek, majd még mindig Marozzo-s lábmunkával védek és folytatom egy Zwerhau-val és kijövök belőle egy félig németes-félig egykezes kardos kombinációval???

 Ez így nagyon Frankenfencing-nek hangzik ugye? Az is. Viszont tény, hogy a ma ismert, nagyra becsült tradícióink is ugyanígy keletkeztek. Lichtenauer, Fiore Meyer és nagyjából szinte mindenki ír valamilyen formában arról, hogy kiktől tanult, sok esetben szerte Európában, ugyanis akkor szokás volt nekiindulni a nagyvilágnak tudást gyűjteni (hjah, nem volt net...). A japánoknak volt erre egy külön kifejezésük, ami most nem jut eszembe. Amit ebből ki akarok hozni, hogy a dolgok mixelése az ember egyéni ízlése szerint nem egy elrugaszkodott gondolat, hanem megvannak a történelmi gyökerei.

 Ami szerintem fontos, hogy ehhez kell némi alaptudás és tapasztalat. Nincs sok értelme Lichtenauerbe rapírt keverni, amíg az ember nincs nagyjából tisztában mindkettő technika-rendszerével és elméleti hátterével, de az ember egy ponton túl eljut odáig, hogy már nem az egyes tradíciók szakterminológiájában gondolkodik, hanem általánosítja a fogalmakat, jelenségeket, itt pedig már neki lehet állni bővíteni az eszközkészletet más tradíciók doglaival az egyéni preferenciák szerint.

 Érdekesség: nyugaton és főleg Ámerikániában ezt az egész kardozósdit két fő névvel illetik. Az egyik ugyebár a HEMA (historical european martial arts), a másik a WMA (western martial arts). A kettő között nagyon sok az átfedés, sokan egymást behelyettesítő fogalomként használják, vagy az amcsik esetében azért(is), hogy ne legyen annyira szem előtt az európai gyökere már a névben. Viszont megkülönböztetik úgy is, hogy a HEMA szigorúan tradíció-centrikus, míg a WMA megengedi a dolgok keverését, mivel itt nem kizárólagosan van jelen a historical aspektus. Persze, a dolog újszerűségéből adódóan ezek még nem tisztázott fogalmak, érdekes lesz látni, hogy 20 év múlva mi lesz az Oxford Dictionary-ben róluk...

  A magam részéről mindkét irányvonalat pártolom, mind a HEMA-t, mind a WMA-t. Az első szépsége a történelmi hitelesség, a "korok illata" (nem, nem a penész...), míg a másodikban ott van a kísérletezés öröme, az új dolgok létrehozása és a saját stílus kialakítása. Azért tartsuk észben, hogy míg a régi tradíciók élet-halál helyzetekben lettek letesztelve, ha mi összerakunk valamit magunknak, bármilyen királyos is, soha nem lehetünk biztosak, hogy hogyan működne, mert a tesztelésre a legdurvább lehetőségünk az intenzív szabadvívás és a versenyzés, ami még mindig nagyon messze van az éles karddal vívott harctól! Szerencsére az irány az, hogy a versenyeken is van mindkettőnek helye, mert kint már egyre inkább pedzegetik a "kódexhű" formagyakorlatok, páros menetek behozását a versenyekre a szabadvívás és az éleskardos vágásgyakorlat mellé, afféle "triatlon" irányba elmenve. Sőt, van ahol már felmerült azon vívók külön jutalmazása egy versenyen, akik valamilyen tradícióhoz hűen vívnak végig és szépen, szóval tényleg úgy néz ki, hogy lesz helye mindennek, a történelmi hűségnek és az újításnak, egyénieskedésnek is, ami jó! :)


 Most mindezek után azt hiszem, kicsit megint gyakrabban fogom elővenni a jó öreg hosszúkardot az egykezes és a kard és tőr mellé és szépen nevelgetem ezt a kis szörnyecskét, aztán meglátjuk mi lesz belőle...

Zene és harcművészet

 Be kell vallanom, bennem mindig kettős érzelmeket kelt a kérdés, hogy edzés közben hallgassak-e zenét? Egy része ennek az, hogy működik a filmes sztereotípia, mikor a szamuráj/kung-fu mester/akármi a hegy tetején a szélbe táncoló cseresznyefa-szirmok között gyakorol, eggyé válva a körülötte lévő világgal. Vagy a vízesés alatt meditál. Ezt félretéve, íme a többéves tapasztalataim pro és kontra!

Miért ne:

- mivel külső hatás, elvonhatja a figyelmet a konkrét gyakorlásról
- megszokja az ember és ha nincs, akkor nehezen kerül olyan lelki állapotba, ami kell mondjuk vívás közben
- praktikusan, csoportos órán nem igazán lehet használni, mert hallani kell a tanárt, meg biztonsági szempontok
- észrevétlenül is alkalmazkodik az ember a zene ritmusához, ezt aztán használja szabadvívásban, amit, ha az ellenfél észrevesz, kihasználhatja

Miért igen:

- segíti a flow-élmény kialakulását
- jobban megy az idő
- segít fenntartani a lelkesedést
- ha olyan jellegű, felpörgeti az embert, ha mondjuk egész napos munka, vagy suli után este áll neki edzeni
- lehet rá gyakorlatokat építeni, pl. ritmusváltásokat


 A figyelem eltereléséről és a flow-ról bővebben azt gondolom, hogy a zene tényleg segít a külvilág kizárásában, meg abban, hogy az ember "csak csinálja" és élvezze. Viszont így belefeledkezhet annyira, hogy nem figyel oda az apróbb dolgokra (jó-e az állás, vágásmechanika, ilyesmik). Az is kérdés, hogy jó-e, ha a külvilág kizárásában és a befelé-figyelésben egy külső hatásra hagyatkozunk? Itt azért elgondolkodtató, hogy a különböző meditációs módszerek, autogén tréningek is használnak külső hatást, főleg az "elején" (ez jelenthet éveket is). Kis adalék ehhez, hogy vannak vívókönyves képek, illetve máshonnan is ábrázolások, hogy a vívótermekben ott volt a sarokban a kis zenekar edzés közben.

 Végeredményben szerintem mindent az dönt el, hogy az adott edzéssel mi a célunk? Ha még alapokat gyakoroljuk, pl. a testtartást, lépéseket, vágásokat, vagyis a cél ezek berögzítése, addig érdemesebb vagy csendes helyen csinálni, vagy csak halkabb zenével, hogy ne vonja el a figyelmet. Aztán, ha már úgy érezzük, hogy nyugodtan mehet a M*nowar, úgy is tudunk koncentrálni, akkor menjen csak! Időről-időre azért jó tényleg csendben, zene nélkül gyakorolni később is, hogy ahogy fentebb írtam, ne hagyatkozzunk rá túlságosan egy külső ingerre pszichésen. Itt is igaz, hogy nem létezik "A" Válasz, vagy a tökéletes gyakorlási mód, a legjobbat akkor tesszük, ha a lehető legtöbb módszert alkalmazzuk.

 Ha van ezzel kapcsolatba saját tapasztalat, vélemény, kommenteljetek nyugodtan, a téma nekem is eléggé felfedezésre váró terület, mostanában kezdtem komolyabban gondolkodni rajta, szóval minden vélemény szívesen látott!

Az hosszú markolatokrul.

Van egy Matt Easton nevű jóember, aki gyakorlatilag a modern HEMA kezdeteitől foglalkozik kardozással és a HEMAC-ban is alapító tag (ez a legnagyobb nevű, kutatókat tömörítő nemzetközi közösség). Namost, ennek a fickónak van fent YT-on egy rakat videója, amiket érdemes megnézni, mert ugyan inkább laikusoknak készülnek, de értelmeseket mond bennük. A legutóbbi ilyenje: http://www.youtube.com/watch?v=AdnIQljDw-g  .

 Ebben arról beszél, hogy a mai hosszúkard-replikák és különösen a sport célra szánt "feder-ek" penge és különösen markolathossza rendszeresen felette van a múzeumi hosszúkardok nagy részének. Bővebben nem megyek bele, nézzétek meg a videót! :)

 Ami érdekes adalék és amiért idetartozónak éreztem (a mellett, hogy tényleg érdekes téma), hogy a végén felsorol egy rakás élethelyzetet, szituációt, amiben egy hosszú markolat nagyon útban lehet az embernek, amiről nekem speciel az jutott eszembe, hogy: ééés ezért (is) preferálom én az egykezes kardot, azzal az oldaladon lehet pl. táncolni és nem veri össze a hölgyed bordáit közben. :)

Fartlek

 Mostanában kevés időm volt ide írni, nyakunkon a félévkezdés az AE-ben, ami jó sok munkával jár, remélhetőleg ha túl vagyunk rajta, gyakoribbak lesznek az itteni postok is.

 Be kell vallanom valamit: utálok futni. Na jó, nem kifejezetten utálok, de sose voltam az a fajta, aki órákig képes kocogni. Egészen egyszerűen elunom. Régebben egyik barátommal jártunk ki, ami sokat javított rajta, de ő egy ideje nem ér rá, így egyedül kell megoldanom. Érdekes módon azt vettem észre, hogy ha zenét hallgatok, az csak ront a helyzeten, mert a váltakozó számok tudatosítják bennem a múló időt és valahogy még hosszabbnak tűnik. Viszont magát a futást egy fontos dolognak tartom, mert a saját magam elé kitűzött cél egy általános jó kondíció elérése, aminek a harcművészet-gyakorlás csak egy részét jelenti, bár nagyon élvezetes és hasznos részét. Namost a hosszútáv(esetemben inkább közép)futás önmagában szép és jó, de mint fentebb írtam, egyrészt nekem unalmas, másrészt például a víváshoz sokkal nem járul hozzá, mert más jellegű energiafelhasználással jár. A vívás, vagy bármilyen "verekedés" ugye áll kis intenzitású részekből, mint mikor felméred a másikat, keresed a tempo-t ahol betámadhatsz és áll hirtelen, magas intenzitású részekből, ami a tényleges ütésváltás. Több helyen is olvastam már, hogy a sima futásnál sokkal jobb edzés ehhez a fartlek (bővebben itt: http://www.futas.net/cikkek/edzestervek/fartlek-iramjatekos-futas.php), aminek a lényege, hogy futás közben váltogatja az ember a lassabb futást, kocogást, akár sétát a gyors, majdnem-sprint-szakaszokkal. Elvileg ez az általános terepfutáshoz is jó módszer (legalábbis maratonisták is csinálják) és a zombiapokalipszisra is hasznosnak tűnik. További előny számomra, hogy bár lehet hozzá csinálni nagyon részletes, másodpercre kiszámolt programot, de lehet "érzésre" is csinálni, vagyis pl. gyorsítás addig a sarokig, aztán kocogás, aztán megint gyors a tábláig. Ez nekem szimpatikus, mert őszintén szólva hülyét kapnék, ha folyamatosan az órát kéne néznem futás közben, plusz az ilyen dolgokat nem is szeretem agyonszervezni, az valahogy nagyon mesterséges hatást kelt bennem.

Ma elkezdek e szerint futni, kíváncsi leszek az eredményekre és hogy mennyire más érzés az eddigihez képest. A tapasztalatokat majd leírom, hátha másnak is jól jön.

 Ui: ez csak tipp, de szerintem maga az elmélet aplikálható bármire, pl. bringa, görkori. Görkorival csináltam már ilyet, igaz nem tudatosan, hogy szépen nyugodtan elgurlugatni, aztán ha tisztább a hely, akkor mindent bele és kifejezetten jó móka volt.

Egy kis bartitsu

 A mai edzésben a bartitsu gyakorlás volt soron (aki bővebben kíváncsi, hogy mi a bartitsu, az utána tud olvasni az Ars Ensis honlapon, mivel szerepel a spec. fegyverek között, meg Sándor Zsolti kolléga írt is jó kis cikkeket a Kardlapba ebben a témában), azon belül sima egyenes elsőkezes és hátsókezes ütés, amit, mivel a szimmetria híve vagyok (csak nekem nincs mellé két szőke bigém, ha megvan valakinek a Soul Eater anime :)...) gyakoroltam mindkét kézre, sajnos egyelőre még nagyon darabos mozgással. Az már látszik, hogy nagy szükség lenne egy boxzsákra mihamarabb, mert a levegőbe csapkodás jó, meg minden, de azért kellene egy fix célpont, aminek van ellenállása. Ezen kívül itt is és a rúgásoknál is fájó hiányát érzem kidolgozott solo drilleknek, kb. mint anno, mikor elkezdtem a vívást a Lichtenauer-i tradícióval és eljutottam oda, hogy oké, alaptechnikák gyakorlása szakadásig, de azért kéne ezeket folyamatában, egymáshoz kapcsolva is... aztán jött a bolognai vívás és jól megoldotta ezt a problémát :). Na, valami ilyesmi kéne, mint a távol-keleti hm-ekben a katák, 1-2-ről tudok is, meg láttam már egész klasszat videón, csak hát, annyira nem vagyok még ebben benne, hogy csak videó alapján tudjam értelmezni, az meg amit magamnak rakok össze, nem biztos, hogy jó.

 Apropó, rúgások. Sajnos muszáj lesz elmenni ortopédiára, mert ballábas rúgásoknál nem csak a viszonylag friss térdsérülésem kellemetlenkedik, hanem az évekkel ezelőtti combtő-sérülésem is, sőt ez utóbbi talán jobban is, aminek annyira nem örülök. Plusz hát, igen, nagyon megszoktam (meg az izomzatom is), hogy stabil alapállás két lábbal a földön, rúgásból visszajőve rendszeresen fel akarok borulni, úgyhogy most egy darabig az egyensúlyon és a megfelelő izmok edzésén lesz dolgozva, mielőtt bármi komolyabba kezdenék.

Ja, és kezd unalmas lenni, hogy ha bármi intenzívebb mozgást csinál az ember, mint a rövid séta a hűtőig, akkor gyakorlatilag dől róla a víz.

 Hozzáadtam a linklistához oldalt a bartitsu.org-ot, érdemes nézegetni, rengeteg érdekes cikket pakolnak fel rá.

És még egy szösszenet

Mint kiderült, a tegnap linkelt cikk írójának van egy másik írása is, hasonló témában: http://www.hroarr.com/giovanni-battista-gaiani-1619-an-italian-perspective-on-competitive-fencing/ . Ez arra koncentrál, hogy milyen is volt az elképzelés a kompetitív vívásról anno a 17. századi Itáliában. Tudom, hogy hosszú és tudom, hogy angolul van, de érdemes elolvasni, sőt a hozzáfűzött kommenteket is! Ez utóbbiak elég hamar átfordulnak abba a régi vitába, hogy mennyire fontosak a HEMA-ban a versenyek, hogy kéne ott kinéznie a vívásnak, milyen hibáik vannak.

 Részemről ez az egész versenyvívás-nem versenyvívás (illetve ez így nem igaz, versenyekre szükség van, inkább a "hogyan" a kérdés) dolog azért nehéz ügy, mert én még nem vettem részt semmilyen országos, vagy nemzetközi HEMA versenyen, így mindenféle véleményem csak másodlagos források (leírások, fórumok, videók, szóbeli elmesélések) alapján alakult ki.

 Az tény, hogy a régieknek nem voltak olyan modern védőfelszereléseik, mint nekünk, ezért sok olyan absztrakt szabály volt a nem halálos célú vívásban, mint nincs vágás, vagy nincs belharc, meccs leállítása, ha vadulás kezdődik. Legyünk őszinték, az emberek régen sem akartak komolyan megsérülni, vagy meghalni "buliból". Jó, persze, mindig vannak, akik ezzel nem gondolnak, vagy nem számít nekik, de azért a nagy többség egy vívóteremben töltött nap után is haza akart menni a saját lábán és ha lehet, annyi szemmel és ujjal, ahánnyal elment otthonról. Persze, tudtak brutálisak is lenni, ha olyan volt a helyzet, hogy meg kellett védeni magukat, de ahogy az előző bejegyzésben is írtam és ebben a cikkben is szerepel, ez elég élesen elvált a baráti meccsektől. Ma mi nagyobb intenzitást és tágabb technikai repertoárt engedhetünk meg magunknak, hála a modern védőfelszereléseknek, de időnként az az érzésem, hogy átesünk a lót túlsó oldalára. A védőfelszereléseink ugyanis szerintem még messze nem igazán jók. Nézzük a legalapvetőbbeket: a maszkokat. Egy másik sportból, ahol teljesen más a használt eszköz és az alkalmazott erő vettük át, nem erre a sportra van tervezve. Ellátja a feladatát, mert tudomásom szerint még senki nem halt meg és komoly fejsérülésről se tudok, DE. Messze nincs rajta elég tompítás és hátulról nem véd semmit, ami pedig egy reális lehetőség, hogy ott is van találat. Erre vannak a tarkóvédők, amiket viszont én kb. a halottnak a csók kategóriába sorolok, vagyis még mindig jobb, mintha nem lenne, de nem szívesen bízom teljesen rá az életemet. Másik ügy a kesztyűk. Gyakorlatilag nincs federes torna törött ujjak nélkül külföldön, ami azt hiszem el is mond mindent.

 Ami a fő probléma szerintem, hogy nem találtuk még meg az igazán jó ár/érték arányt ebben az egészben, nem tiszták az elvárások és nem is egyezik, hogy az egyes emberek mit várnak a versenykörnyezettől. Az, hogy egy teljesen szabad, mindent lehet harc legyen, az szerintem abszurdum. Ez a művészet arra van tervezve, hogy embereket öljünk meg vele, vagyis az eleve paradoxon, hogy egy ölésre tervezett dolgot szeretnénk teljes intenzitással és erővel használni, de mégse akarjuk megölni a másikat. Mintha kalashnyikov-val paintballoznánk. Nem csak a kardról beszélek, hanem pl. a birkózásról is. Nincs az a védőfelszerelés, ami megvéd attól, ha úgy dobnak el, hogy kitörik a nyakad, vagy az a maszk, ami megóv az agyrázkódástól (minimum!) ha valaki TÉNYLEG fejbe vág egy hosszúkarddal. Na, most ere lehet mondani, hogy bármelyik profi küzdősportban ugyanez van. Oké, de a) azért nem ugyanaz, hogy ököllel, vagy egy karddal ütöm a másik fejét, b) szerintem az egy külön emberfajta, aki szétvereti magát/szétver másokat akkor is, ha nincs rákényszerítve, meg persze itt bejön a megélhetés kérdése is, mert azért egy profi bokszoló jól keres(het). Amiben biztos vagyok, hogy én nem tartozom ebbe a csoportba egészen egyszerűen azért, mert én azokkal a srácokkal akikkel vívok szeretnék elmenni utána meginni egy sört és jókedvűen dumálni, vagyis nem akarom bántani őket, ha pedig nem akarom bántani őket, akkor egy esetleges nagy erejű akcióra nem adok ugyanakkora ellenreakciót, amiből következik, hogy én fogok megsérülni, vagyis egyértelmű, hogy van egy határ, amit nem lehet vívás közben átlépni, legyen bármilyen védőfelszerelés (legfeljebb ez a határ más-és-más az embereknél beállítottságtól függően), plusz szerintem az az intenzitás, ahol komolyan félnem kell és ennek megfelelő erővel vívni, az nem arra való, hogy jól érezzem magam hetente kétszer és sportoljak, hanem az komoly önvédelmi, vagy katonai képzés, de ugye a kardot nem használjuk önvédelemre... Azt gondolom, hogy ez régen is így zajlott, az emberek vigyáztak egymásra, ha nem vérre ment, végülis nekik még maszkjaik se voltak!

 Másik érdekes kérdés ebben a témában, hogy nyilván egy kezdőtől, akinek zúg a fülében az adrenalin, nem lehet túl nagy kontrollt elvárni. Ezt le is írja sok szerző, hogy nem, nem, ne hagyd az újakat csak úgy vívni és ne állj ki buliból vívni olyannal, aki nem tud, mert veszélyes. Nem arról van szó (ahogy ezt látná olyan, aki szerint a vívás nem komoly "harc") hogy nem tudnád legyőzni, hanem arról, hogy szegény nem tudja mit csinál, te pedig nem engeded meg magadnak azokat a dolgokat, amikkel a lehető leggyorsabban ártalmatlaníthatnád, mert ugye elvileg nem élet halál harcról van szó. Ez eddig szép és jó, de őszintén, a mai fogyasztói társadalomban, ahol minden azonnal kell és mindenki instant élményeket akar, ott nem realitás, hogy csak 3-4 év tanulás után szabadvívhasson valaki, mert akkor nem lesznek érdeklődők, legalábbis lesz kevés fanatikus, de a nagyközönséghez nem nagyon jutna el a sport.

 Ami a mai versenyekkel szemben leggyakrabban felmerül nemzetközi fórumokon is, az a technikák leromlása, a cikkhez kapcsolódó beszélgetés is eléggé erről szól. Ez egy nagyon nehéz téma, mert egyrészt, ha nem számít semmi, csak a találat, akkor tényleg sérül a forma, bár a sérül itt talán nem a legjobb szó. Inkább alkalmazkodik a környezethez. Ha, tegyük fel, valaki kifejezetten versenyekre készül, ez az ő edzésének központi eleme, akkor az valószínűleg úgy fog zajlani, hogy  kialakít egy technikai repertoárt, ami az adott környezetben, azzal az adott felszereléssel, azokkal a szabályokkal a legjobban alkalmas az adott cél elérésére, vagyis pontot szerezni. Ezzel nincs semmi baj, erről szólnak a modern küzdősportok és erről szóltak régen is, de ezt ne keverjük össze a tradicionális harcművészettel, mert csak annyira az, amennyire a tesco-s mogyorókrém nutella. Ez egy modern küzdősport ami a HEMA-ból nőtt ki és ebben a formában megvan a maga létjogosultsága, sőt haszna, mert lehet, hogy egy ilyen személy nem foglalkozik annyit egy adott könyv feldolgozásával, de mondjuk nagyságrendekkel többet az edzéselmélettel, sportpszichológiával, táplálkozással, amit aztán vica-versa hasznosíthatnak a scholarship-központú emberek, cserébe ez utóbbiak lehet, hogy találnak olyan technikát egy könyvben, amit a versenyző lát tőlük egy workshopon és be tud építeni a saját repertoárjába. Itt szerintem az a fontos, hogy tudjuk, hogy az adott rendezvény és verseny miről szól. Ha az egy olyan verseny, ahol csak a pontszerzés számít, akkor ne várjunk tiszta tradíciók szerinti vívásképeket, ha viszont számít a forma, akkor lehet, hogy az egy relaxáltabb, kisebb intenzitású verseny lesz. Amit viszont valós veszélynek látok, hogy nagyon elmegy ez a fajta modern versenyzés a fizikai képességek irányába és nem a technikai tudás fog számítani, mert rövid távon és amíg az ember egészséges és fiatal, addig hamarabb megtérül erősebbnek, gyorsabbnak, agresszívebbnek lenni, mint ténylegesen vívni tudni. Mijamoto Musashi írta az Öt Gyűrű Könyvének bevezetőjében, hogy ő 35 éves korában jött rá, hogy egyáltalán nem tud semmit a vívásról, csak "abból élt" hogy a legtöbb embernél erősebb volt, jobbak voltak a képességei és ösztönösen agresszívebb volt. Ezt látjuk a modern sportokban is, hogy 25-30-35 éves korukra a versenyzők tönkremennek, mert annyira túlhasználják a testüket. Ehhez képest ha eszünkbe jut az a szó, hogy vívómester, vagy harcművész-mester, akkor nem ez a kép ugrik be, hanem az ősz Diego de La Vega a Zorro álarcából, vagy bármelyik random távol-keleti film mestere, aki könnyed eleganciával és hibátlan technikával veri meg a vad és erős fiatalokat. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy abszolút nem vagyok az erősödés és a képességfejlesztés ellen, én is edzek, járok futni, de de a magam részéről nagyon nem örülnék, ha ezek a modern versenyek egy idő után csak arról szólnának, hogy a legatletikusabb emberek hogy tudják a lehető leggyorsabban és legerősebben ütni egymást, márpedig ez az alkalmazott szabályrendszerek felelőssége, hogy ne legyen így.

 Szerintem egyértelműen lenne igény más jellegű, "művészet-központúbb" versengésekre is, ahogy volt régen is, bár talán nem akkora, mint a form-free versenyzésre. A jövő kérdése, hogy ezek milyen formában, hogyan tudnak megvalósulni.

Cikk a párbajozásról

 Ma olvastam egy igen érdekes írást a párbajok, a mindennapi erőszak és a vívás kapcsolatáról.

 http://www.hroarr.com/fencing-culture-duelling-and-violence/

Elég hosszú, de érdemes végigolvasni, mert sok dolog számomra is meglepő, illetve új volt benne. Leginkább a 16-18. századra koncentrál, ami passzol is ahhoz az időszakhoz, amivel én foglalkozom. Dióhéjban főleg arról van szó, hogy valójában a halálos párbajok hihetetlen ritkák voltak, a párbajozás sokkal inkább egy formalizált dolog volt a nézetkülönbségek elsimítására és a komoly erőszak, történjen az akárhol, egészen másképp nézett ki, mint az a vívás, ami a vívótermekben és a párbajok alatt történt. Ez egyébként nem von le az utóbbi értékéből, azért az alapvető volt, hogy ha egy mester el volt ismerve, akkor nem (csak) azért, mert szépen vívott, hanem mert amit tanított az hatékony is volt, bár kivétel azért mindenhol van.

 Ír a cikk arról is, hogy tulajdonképpen ölési céllal kevesen tanultak vívást (katonák, zsoldosok gondolom), de nagyon sokan jártak le a terembe kb. ugyanazzal a céllal, mint mi, vagyis rekreációs sportként, testedzésként.

 Érdekes és a képbe belepasszoló összefüggés, hogy a Dardi-tradícióba tartozó Manciolino szépen leírja, hogy van egyféle vívás spada da giocco-val (tompa kard, játék kard) és van egy másik a spada da filo-val (éles kard). A kettő nem technikáiban különbözik, hanem az elérendő célban. Az elsőnél cél az, hogy az ember "szórakozzon", jól nézzen ki az amit csinál, tetsszen a közönségnek, a csajoknak :), minél több technikát használjon, csillogtassa a tudását. A második kifejezetten az éles, halálos harcra koncentrál, csak a legbiztonságosabb, legegyszerűbb dolgokat használja, a lehető leggyorsabban ártalmatlanítja az ellenfelet. Ez számomra azt jelenti, hogy a mesterek ebben a korszakban nem "látványra" mentek, vagy "csak iskolavívást" tudtak/oktattak, hanem társadalmilag megvolt az igény mindkettőre és tudták is mindkettőt. Ezt alátámasztja a cikkben említett tendencia, hogy bár a franciáknál volt a halálos párbajok legnagyobb elterjedtsége, mégse "fejlődött ki" valami nagyon pro saját vívásuk erre, hanem itáliai mesterekhez mentek tanulni, pedig arrafelé a párbaj sokkal "barátságosabb" volt, vagyis nem a vívásban volt eltérés, hanem a hozzáállásban. 

Maga a téma és a cikk azért is jó, mert rávilágít, hogy mennyire fontos ebben a témában a korabeli környezet, a társadalmi kontexktus tanulmányozása a tulajdonképpeni vívásgyakorlás és a vívókönyvek mellett, mert e nélkül bele lehet esni olyan hibába pl. hogy veszünk egy adott rapier könyvet és azt várjuk, hogy az abban leírtak alkalmasak lesznek egy több ellenfél elleni szituációban, amikor teljesen más a felhasználási területe, vagy elkönyvelünk egy Manciolino-féle technika-sorozatot rossznak, vagy nem hatékonynak, amikor a menet címében tisztán le van írva, hogy spada da giocco, vagyis bele van kódolva, hogy szép a szemnek, látványos, de nem feltétlenül csak a legesleghatékonyabb dolgok lesznek itt, amit az ember akkor vesz elő, ha meg akarja védeni magát, cserébe nagyon jó mozgásfejlesztésre, szórakoztató a közönségnek és szép is.

My weapon of choice

 Folytatva a "bemutatkozó" sorozatot, ez a bejegyzés arról kardtípusról fog szólni, amire egy ideje már a tanulmányaimat koncentrálom, vagyis a XVI. századi egykezes kardról.

 Először is, maga a kifejezés, hogy "egykezes kard" (ahogy ennek a típusnak az angol elnevezése a "sidesword" is) egy modern, nemkicsit mesterséges kifejezés. Nem csak erre, hanem szinte minden fegyverre igaz, hogy a mai gondolkodásmód szeret pontosan meghatározott kategóriákat létrehozni, amibe aztán egy-egy dolog beilleszthető. Ez a régi fegyvereknél sokszor nem, vagy csak nagyon erőltetve működik. Léteznek különféle kard-tipológiák, jobbak és rosszabbak is, van ami a penge formája, funkciója, van ami a markolatszerelék alapján kategorizál. A régiek nem így gondolkodtak, általában szimplán mindent kardnak hívtak és kész. Esetünkben külön nehezíti a meghatározást, hogy ez a kor, vagyis a XVI. század egy totálisan átmeneti kor a vívásban. Még virágoznak a régi iskolák és tradíciók, de már a század második felében elkezdődik a rapírvívás felemelkedése (megjegyzem, a rapír az olaszoknál szintén simán "kard" volt). Ez azt jelenti, hogy ennek a kornak a kardjai nagyon nehezen kategorizálhatóak, mert az egészen egyszerű markolatú, a régi lovagi kardokkal egyező kardoktól a bonyolult kosarakig és szalagos-pálcás markolatszerelékekig volt minden, még egy-egy vívókönyvön belül is előfordulnak különböző kézvédelemmel ellátott kardok, bár a tendencia egyértelmű, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre összetettebbek, de ez nem azt jelenti, hogy később ne lettek volna egyszerűbbek, csak azt, hogy mi volt az átlag. Pengében pontosan ugyanekkora a katyvasz, a széles, nehezebb katonai kardoktól a keskeny-karcsú szinte már rapír-pengékig van minden és ezek bármilyen kombinációja bármilyen markolatszerelékkel. Ami általánosságban elmondható, hogy ezek a kardok valahol 85 cm és egy méter közötti pengehosszúságúak voltak, 1 kg körüli, de inkább alatti súllyal és valamilyen plusz védelem volt a sima keresztvason kívül, legalább egy hárítógyűrű a mutatóujj védelmére. 

(a képek a myarmoury.com-ról származnak)


Amit fontos látni, hogy ezek a típusok folyamatosan éltek egymás mellett (sőt később a rapír mellett is), nem lecserélték egymást. Az volt inkább a jellemző, hogy civil környezetben könnyebb, keskenyebb kardokat használtak, míg katonaiban szélesebb, nagyobb vágóerővel rendelkezőket.

 Nekem különösen fontos szempont volt, hogy ez az átmenetiség a vívásukban, illetve az ezt a fegyver oktató korabeli iskolákban is jelen van. Megfigyelhető már a későbbi rapír-iskolák kifinomultsága, sok későbbi elv és módszer már itt is megjelenik, de még élnek a régi technikák, mivel maga a fegyver sem annyira specializált, mint a rapír. Egyformán alkalmas szúrásra és még a legkarcsúbbak is bőven elegendő vágóerővel rendelkeznek, hogy egy civil önvédelmi helyzetben nagyon komoly sebet lehessen okozni a páncélozatlan ellenfélen, vagy akár csonkolni egy végtagját. Ez az a változatosság, ami engem megfogott, hogy ha akarom használhatok finom mozdulatokon alapuló szinte rapírvívás-szerű technikákat, mert kard súlya és hossza lehetővé teszi, de ha akarom, dolgozhatok erős duplázott vágásokkal, mert arra is alkalmas, megvan az ütőereje és nem túl hosszú, így gyors és fordulékony.

 Szerintem fontos, hogy az ember minél több fajta fegyvert kipróbáljon és megtalálja azt, ami neki a legjobban kézre esik. A hosszúkard egy remek típus, nem véletlenül az az alapfegyver az iskolánkban is, de nem lehet a tökéletes mindenkinek. Én azt találtam, hogy személy szerint nekem az egykezes fegyverek jobban mennek, valahogy jobban passzolnak a mozgásomhoz, természetesebben tudom őket használni, mint a hosszúkardot, így csak biztatni tudok mindenkit, hogy próbálkozzon és keressen, mert lehet, hogy egy adott fegyverrel közepesen vív, de egy másikkal remekelne!

Második

 "Jójó, de miért is kardozik valaki?" Lehetne a kérdés, már ha nem olyan vagy, aki már kardozik, mert akkor ez nem kérdés :). Illetve számomra, miután a kezdeti évek lelkesedése lecsengett, ismét kérdéssé vált, amit a belefektetett energia és idő tükrében át kell gondolni, szóval most az ilyen jellegű eszmefuttatásaim következnek.

 Alapvetően szerintem ez egy hobbisport. Ez abból a szempontból fontos, hogy az ember mire tudja "használni". Nézzünk szembe vele, bármennyire is királyság a gondolat, hogy (tetszőlegesen behelyettesítendő nép, vagy fantasy faj)-t szeletelünk, a valóságban soha nem fogjuk drága hosszú fémdarabjainkat önvédelemre használni, illetve olyan szélsőséges esetben, amibe remélem egyikünk se kerül soha, így az a felhasználási terület amit régen betöltött kiesik. Ez kevésbé igaz a bartitsu-ra, mert azért az egy kifejezetten önvédelmi rendszer, ami nem is olyan régi, de a legtöbb bartitsuval foglalkozó csoport nem kimondottan önvédelmi képzésként gyakorolja. Halkan megemlítem, hogy tudok emberről, aki konkrétan olyan munkakörben dolgozik, ahol rendszeresen kerül veszélyes helyzetbe és használja aktívan a régi pusztakezes technikákat, ami nem is meglepő, az emberi test nem igazán változott az utóbbi párszáz évben, ami 1422-ben jó volt egy kés ellen egy kocsmában, az ma is az. Ettől függetlenül szerintem senki ne próbálkozzon ezzel, ha csak nincs abszolút rákényszerülve, mert nincs mögöttünk, mögöttem se akkora képzés, főként pszichológiai szempontból.

 Szóval az önvédelmet kihúztuk. Ez itt még nem lenne probléma, hiszen rengeteg sportot csinál az ember konkrét hétköznapi felhasználás nélkül, pl. tenisz, foci, műkorcsolya. Ebben az esetben csak azért ez jut az ember eszébe először, mert ugye mégis harcművészetről van szó, de ha így nézzük, a kendo és a sportvívás is ilyen, mégis sokan csinálják. A következő szempont a versenyzés, mert ha már motivációról van szó, akkor az emberek nagy többségét egy sportban hosszútávon a versenyzés tartja meg, a másokkal való megmérettetés, az eredmények. Na, erre van lehetőség, mert mint írtam előzőleg, nagyon színvonalas versenyek rendeződnek, már itthon is és alakul a magyar sportszövetség is. Viszont azt látni kell, hogy egyelőre ebben nincs igazán sem elismertség, sem pénz. Nincs komoly díjazás, mint pl. a tenisznél, nem egy hivatalosan elismert sportág, nincs az olimpiai sportágak között, nincsenek ösztöndíjak, vagy szponzorok. Meg vagyok győződve róla, hogy egyszer majd mindez meg fog valósulni és lesz olyan, hogy valaki mondjuk spanyol rapier edzői kurzusra járjon a Testnevelési Főiskolán, de jelenleg még nem elég ismert hozzá a HEMA sem itthon sem külföldön, hogy a konkrétan ezt művelő embereken kívül komoly érdeklődést vonzzon. A helyzet változik, a kinti nagy rendezvényekről már rendszeresen készülnek cikkek, riportok és itthon is érdeklődik a média, de még nagyon az út elején járunk. Akinek mindez nem probléma, aki a versenyzésért magáért csinálja a versenyzést, az megtalálhatja a számítását, de a, mondhatni "élsportolói" szinthez nagyon komoly lemondások és akaraterő szükségesek, hogy az ember munka család, egyebek mellett olyan szintre jusson, mert hivatásszerűen még egyelőre nem igazán lehet csinálni.

 További kérdés, hogy mi a helyzet, ha az ember nem szeret versenyezni? Én például kimondottan nem szeretek. Elismerem az előnyeit és azt is, hogy igazán stresszhelyzetben ott lehet kipróbálni a dolgokat és egyáltalán az embernek magát. Tisztelem azoknak a munkáját, akik komolyan gondolják a versenyzést, én viszont sosem voltam ilyen szempontból kompetitív ember. Nem szeretem azt a hangulatot és feszültséget, ami egy versenyen ki tud alakulni, nem szeretem a győzni akarás és a "tét" miatt bekövetkező megnövekedett balesetveszélyt. Nekem egy érem nem ér annyit, hogy komoly sérülést okozzak valakinek, vagy elszenvedjem azt (ez pedig előfordulhat), sem annyit, hogy esetleg olyan emberekkel alakuljon ki feszültség, akikkel egyébként jóban vagyok. Régen jártam egy ideig íjászversenyekre rendszeresen, de oda is a pálya nyújtotta kihívás, a barátokkal töltött nap és a környezet miatt. Persze, próbáltam jól szerepelni és örültem, ha helyezést értem el, de mindig inkább magamhoz mértem az eredményeimet, nem az ellenfelekéhez és sose stresszeltem azon, hogy hányadik leszek, mert nekem nem ez a fontos ezekben a hobbikban.

 Tehát, ha az ember nem tudja magát megvédeni a kardjával és a versenyzés sem igazán motiválja, akkor mi az, ami hosszú távon megtartja?

 Először is, lehet sablonos, de ott van az egészség. A kardozás és egyáltalán az egész HEMA egy kiváló testedzés. Vívás, birkózás közben nagyjából minden izom dolgozik, anyagcsere, szív-érrendszer, légzésrendszer és minden más, ami általában a sportoknál elmondható. Ezt a régi mesterek is leírják, hogy nincs jobb és nemesebb a vívásnál, ami fitten tartja az embert és egészségesen. Természetesen oda kell figyelni a sérülésekre, de azok minden sportban vannak én a sportsérüléseim 80%-át nem vívásban szedtem össze, hanem futás, görkorizás és hasonlók alatt. Persze a vívás fejleszt egyéb, a mindennapi életben hasznos képességeket is, mint a perifériás látás, a reakcióidő, az egyensúlyérzék.

 Másik fontos szempont a jótékony pszichés hatás. Erről András Bálint kolléga szokott nagyon jókat írni a blogján (link oldalt) és az Ars Ensis újságjába a Kardlapba, úgyhogy én nem is cifráznám túl, egyébként sem a szakterületem, elég annyi, hogy a stressz kezelésében és levezetésében sokat segít, valamint javít sok olyan dolgot, mint a koncentráció, monotóniatűrés, konfliktuskezelés. Van a dolognak egy filozófiai vonulata is, de ez a HEMA-ban nem annyira hangsúlyos(legalábbis a tradíciók nagy többségében), mint a távol-keleti harcművészetekben, legalábbis nem olyan formában, ahogy ott a Buddhizmus, vagy a zen. Persze, nagyjából minden mester leírja a vívó ideális tulajdonságait, mint mértékletesség, meg becsületesség, ítélőképesség és hasonlók, de erről majd máskor, egy másik bejegyzésben.

 A következő és talán (számomra) legfontosabb szempont: mert kardozni király! Ha valaki ilyen hobbiba kezd, akkor nagy valószínűséggel eleve vonzódik a történelem, esetleg a fantasy, vagy mindkettő iránt. Leszögezném, hogy a második sem rossz az én szememben, sőt! Nagyon sokszor megdobja a lelkesedésemet egy-egy jó fantasy könyv, vagy film, de tudni kell különválasztani. Ez nem gorviki párbajhősképző, még akkor sem ha olaszos szavakat használunk és rapír van a kezünkben és akkor sem sötételf-tréning, ha két szabja. Arról nem is szólva, hogy a történelem sokkal epikusabb karaktereket és eseményeket szült, mint bármelyik író, csak jó helyen kell olvasni, egy-egy korszak története, társadalma pedig tud legalább annyira érdekes lenni, mint bármelyik kitalált világ. Ismét leszögezem: én mindkettőt szeretem, de tudni kell, hogy éppen min veszünk részt, történelmi harcművészeti edzésen, vagy élő szerepjátékon. Hogy a klasszikust idézzem: "Mindennek megvan a helye és az ideje...és ez pedig az egyetem."

 Az utolsó, de messze nem a legkevésbé fontos szempont: a társaság. Rengeteg hihetetlen jó arc emberrel lehet megismerkedni a HEMA-n belül, itthon és külföldön egyaránt, az élet minden területéről. Engem hat év után is kiakaszt időnként az a tudásanyag, ami az emberekkel csak a mi iskolánkban összegyűlt. Arról nem is szólva, hogy jó, ha az ember olyan társaságba tud járni és olyan sportot űzni, ami belepasszol az egyébként nem feltétlenül átlagos érdeklődési körébe, teheti ezt ráadásul barátok között, akik osztják ezt az agymenését :).

Összegezve tehát, a kérdésre hogy miért kardozik valaki (illetve, hogy miért kardozom én, másoknak természetesen lehetnek teljesen más indokai), a válasz az, hogy mert szeretem magát a mozgásformát, mert érdekelnek azok az idők, amikor ezt csinálták az emberek (még ha ebben sokszor van is egy adag romantika), mert szeretek régi forrásokat olvasni, mesterek műveit tanulmányozni, összehasonlítani, kipróbálni és eközben jól érezni magam a barátaimmal, mozogni, sportolni, fizikailag és lelkileg is fejlődni. Ha úgy olvasod ezt a blogot, hogy még nem próbáltad ki ezt a sportot és van rá lehetőséged, akkor menj el egy edzésre, nézd meg, hátha bejön a dolog, nem kell félni, mindenhol szívesen fognak látni!

Első

 Bevégeztetett hát, én is elkezdtem blogot írni.  Tulajdonképpen ez egy kísérlet, mivel a neten nagyon sok kitűnő HEMA-val foglalkozó oldal és blog van, amik közt magyar is található, így kíváncsi lettem, hogy vajon nekem menne-e egy ilyen írása, lenne-e annyi mondanivalóm, ami megtölt egy blogot? Remélem lesz :).

 Mi is az a HEMA? A rövidítés a Historical European Martial Arts-ot takarja, azaz Történelmi Európai Harci Művészetek. A mai köztudatban nagyon nincs benne, de az öreg kontinensnek nagyon-nagyon gazdag harcművészeti múltja van, bár ezt a szót a popkultúra miatt inkább a Kelethez kötik. Maga a szó is új keletű, régebben egyszerűen művészetnek (mivel akkoriban a művészet magas szintű tudást, szakértelmet jelentett), még régebben lovagias művészetnek nevezték és a különböző fegyverek használatától a pusztakezes harcmodorokig mindent felölelt. Amivel mi rosszul jártunk, hogy a haditechnika fejlődésével ezek a régi harcmodorok kivesztek a csatatérről és az önvédelemből is és ellentétben például a japánokkal, Európában valahogy senki nem gondolta úgy a felvilágosodás közepette, hogy meg kellene őrizni őket a hagyományok és a kultúra miatt. Bizonyos dolgok megmaradtak, így például a mai sportvívásnak, vagy íjászatnak, vagy boxnak szépen levezethető a leszármazása, mások eltűntek. Szerencsénkre nem végleg, maradtak ugyanis könyvek, mégpedig meglepően sok (ami alatt több száz értendő), amikben a régi idők mesterei leírták és illusztrálták művészetüket.  Ezekből, illetve más korabeli forrásokból kirajzolódik az akkori élet egy olyan szelete, amivel nagyon sokáig nem foglalkoztak és sajnos ma sem tanítják az iskolában. Ugyanis régen nagyjából MINDENKI művelte ezeket a harcművészeteket. Olyan szinten hozzátartozott az átlagember életéhez, mint ma az autóvezetés.minden városban voltak vívóiskolák/céhek, ahova a polgárság nagy része eljárt, nem ritkán nők is! Vándor mesterek járták a vidéket, vagy kerestek mecénást. Könyveket írtak, adtak ki, több száz oldalas műveket. Ezek a mesterek nem ritkán tudósok, egyetemi tanárok is voltak és az akkori tudományt szervesen beleépítették a vívásba, elég ránézni egy XVII. századi vívókönyvre, amiben szögek, irányok, erőkarok vannak tárgyalva oldalakon keresztül! 

 Az utóbbi évtizedekben nemzetközi szinten megindult az érdeklődés ezen művészetek feltámasztása iránt. Az út hosszú, döcögős és nagyon az elején tartunk még mindig, de elmondhatjuk, hogy mára ez a sport/művészet/hobbi él és fejlődik, több ezren, ha nem tízezren foglalkoznak vele világszerte, rengeteg csapat van, hihetetlen színvonalas publikációk születnek, folyamatos kutatások folynak, egyre színvonalasabb versenyek kerülnek megrendezésre és mára már komoly cégek foglalkoznak a megfelelő felszerelések gyártásával.

 Itthon kicsit érdekes a helyzet, mivel nálunk ez az egész szervesen kapcsolódik a hagyományőrzéshez. A kettő között a különbség, hogy a HEMA kifejezetten a harcművészet gyakorlásában érdekelt olyan formában, ahogy az ember azzal bármilyen más küzdősporttal foglalkozó helyen találkozik. Nincsenek korabeli ruhák, nincsenek élő történelemórák, sem kézművesség. Cserébe itt az összes idő és energia a művészetre magára fordítódik. Voltam tagja hagyományörző csapatnak is és elmondhatom, hogy mélyen tisztelem azokat akik azt jól és igényesen csinálják. Én erre úgy tekintek, hogy ők egy átfogóbb, nagyobb kép megjelenítésén dolgoznak, míg mi egy kisebb szeletre koncentrálunk, illetve próbáljuk a mai világba beilleszteni, mint sportot (természetesen megtartva a forrásokhoz való hűséget, hiszen a HEMA első szava a Historical).  Itt is vannak eltérések, van aki kifejezetten a versenyzésben, a kemény edzésben érdekelt, van aki többet foglalkozik az adott korszakkal és minél több forrás tanulmányozásával (én ebbe az utóbbi csoportba tartozom) és természetesen minden más kombináció is megtalálható.

 Én magam most már több mint hat éve foglalkozom HEMA-val az Ars Ensis csapatában, ami itthon a legnagyobb (ha nem az egyetlen) nem-hagyományorző HEMA-egyesület. Az utóbbi két és fél évben már oktatóként veszek részt a munkában, ami nagy megtiszteltetés és érdekes kihívás (szeretném leszögezni, hogy az ezen a blogon megjelentek kizárólag az én véleményemet tükrözik, nem az egyesületét, vagy más oktatótársaimét). A saját szakterületem, ha lehet így mondani, a XVI. századi egykezes kard, valamint ennek párosítása hárítótőrrel. Terveim szerint a blog fő témája ez lesz. Emellett foglalkozni fogok íjászattal, aminek szintén igen érdekes a kapcsolata a HEMA-val, lévén önmagában is egy élő, modern sport, viszont az én véleményem az, hogy a HEMA-nak is szerves része, ráadásul tulajdonképpen én is ezzel kezdtem valamikor közel tíz éve és csinálom azóta is kisebb-nagyobb szünetekkel. Fogok még foglalkozni itt bartitsu-val, vagy ahogy újabban emlegetik: "az a cucc, amit Robert Downey Jr. tol az új Sherlock Holmes filmekben". Ez tulajdonképpen az MMA (mixed martial arts) akkori megfelelője és még nekem is új terület, de nagyon tetszik, szóval időnként helyet fog kapni. Hektikusan felbukkanhatnak majd bejegyzések filmekről, könyvekről, más fegyvernemekről, miegyébről, de leginkább erről a háromról lesz itt szó.

 Jó olvasgatást kívánok mindenkinek a jövőben!