Helóóó!
Tegnap két érdekes élményem volt, amit azt hiszem érdemes megosztani, mert tanulságos. Az első Sándor Zsolti kollégával próbálgatva az olimpiai tőr vs. reneszánsz egykezes kard felállást. Természetesen ez nem tekinthető komoly... igazából semminek, mivel nem öltöztünk be, így mindkettőnk részéről a ténylegesen komoly támadások száma konvergált a nullához. Ennek ellenére megdöbbentő volt, hogy mennyire NEM tudtam követni az ő fegyverének mozgását az én egyébként könnyűnek számító egykezesemmel. Mivel a hosszuk kb. egyezett, így még elérési távban sem volt előnyöm, ami mondjuk egy rapierral lett volna. Természetesen, mint mondtam, ez nem jelent semmit, mert egyrészt az olimpiai cucc szerintem még egy smallswordnél is jóval könnyebb, másrészt (ezt azért tesztelni kellene) szerintem egy jó vágással el tudnám törni, harmadrészt éle sincs, ahogy gyakran a fegyvernek sem, amit szimulál, így ha nem konkrét szúrást kapok be, akkor azért túlságosan nem kell félnem a találattól. Amit viszont szinte biztosra veszek, hogy egy ennyire könnyű fegyverrel, ha akar, megszúr, ha nem én vagyok agresszív, mert egyszerűen annyival gyorsabb, illetve ha csak pontra vívnánk, akkor simán akármikor bevisz egy találatot az én támadásom közben. Mint mondtam, felszerelés nélkül nem tudtuk megnézni, hogy ténylegesen megtörténne-e ez, ha komolyan védenie kell magát, de szinte biztos vagyok benne, hogy igen. Konkrétabban, én lehet, hogy bevinnék egy találatot, de hogy közben átszúrja a karom/vállam az elég valószínű. Ez az egész azért is jó volt, mert számomra átélhetővé tette, hogy miért is terjedtek el anno a civil felhasználásban az egyre könnyebb, szúrásorientált kardok, ahol nem feltétlenül az ellenfél tényleges megölése volt a cél, akár úgy, hogy az valamilyen testvédelemmel van ellátva, hanem egy első vérig tartó párbaj, vagy éppen iskola-vívás. Természetesen, ha egy ilyen könnyű és vékony karddal olyan helyen szúrnak meg, akkor nagyon gyorsan elpatkolok, de gyanakszom, hogy nem ez volt legtöbbször a cél azokban a körökben, ahol ezek a kardok használatban voltak.
Amit még fontosnak tartok, hogy szerintem az ilyen könnyű és gyors fegyverekkel való vívás (és valószínűleg a nagy múltra visszatekintő modern vívó-oktatás módszertana) hihetetlen jó reakcióidőt és távolságérzékelést fejleszt. Ez rímel arra, amit diGrassi írt az 1570-es években, a könnyű fegyverekkel való gyakorlásról. Ez egyébként jó téma, majd lehet később írok még erről.
A másik említésre méltó tapasztalat az volt, hogy elkértem egy rapiert és csak úgy random játszottam vele egy kört. Eddigi tapasztalatom a rapierokkal az volt, hogy az én ízlésemnek a hosszuk és a súlyelosztásuk miatt vágásoknál lassúak és kicsit kényelmetlenek voltak, ezért inkább a rövidebb egykezeseket preferáltam. Ez most érdekes módon teljes egészében eltűnt (természetesen azért a hosszabb penge miatt a megteendő körív egy vágásnál továbbra is hosszabb, ami némileg lassabbá teszi). Nem a szóban forgó rapieron múlt, mert ez a darab volt már többször a kezemben ez előtt is. Szerintem arról van szó, hogy egyszerűen megerősödött a csuklóm és az alkarom a könnyű, ámde a régebbieknél fejnehezebb egykezes kardommal való gyakorlás alatt. Konkrétan úgy éreztem, hogy a rapier-ral ugyanazokat a dolgokat, ugyanazzal a sebességgel meg tudom csinálni, mint a cirka 15 centivel rövidebb egykezessel, nem éreztem igazán különbséget a kettő között. Lehet, hogy ez tényleg azért van, mert a súlyuk nagyjából egyezik és a súlyeloszlásuk is hasonló. Hosszú távon még nem tudom, hogy ez a személyes penge-preferenciáimon fog-e változtatni, de elképzelhetőnek tartom, hogy el fogok mozdulni a hosszabb pengék irányába, talán a 95 centi körüli tartományba. Ami ebben fontos, hogy ismét meggyőződtem róla, hogy érdemes újra-és-újra felülvizsgálnia az embernek a berögződéseit, mert az, ahogyan egy bizonyos típusú fegyverhez viszonyulunk sokat változhat olyan okokból is, amikre nem is gondolnánk, vagy észre sem vesszük.
