2013. október 30., szerda

Mix it!

A hosszúkardot, mint fegyvert eddig is elismertem (végülis nem véletlenül volt használatban annyi ideig, ebben csak az egykezes kard előzi meg, már ha egybe vesszük annak rengeteg típusát), de valahogy sosem találtam meg benne igazán magamat. Valószínű ennek két fő oka van, mégpedig hogy egyrészt nekem az egykezes fegyverek ösztönösen jobban kézre esnek, másrészt, hogy nem láttam eddig olyan iskolát, tradíciót, ami teljes egészében tetszett volna. Mindben voltak olyan részletek, amik miatt nem éreztem magam otthon benne, ezért jobbára random elemekkel is vívtam. A mai edzés alatt ismét elővettem a hosszúkardot, eredetileg azért, mert az egykezesem szervízben van, és gondoltam sebaj, legalább erősödik a karom az 1.7 kilótól :). Elkezdtem csak úgy vegyesen gyakorolgatni, némi Lichtenauert, némi Marozzo-t, némi egykezes kardos technikát és közben elkezdtem gondolkodni, hogy ez így nem is rossz! Mert mi van, ha fogok egy Marozzo-s alapállást, ami nagyon jó csali az ellenfélnek, majd még mindig Marozzo-s lábmunkával védek és folytatom egy Zwerhau-val és kijövök belőle egy félig németes-félig egykezes kardos kombinációval???

 Ez így nagyon Frankenfencing-nek hangzik ugye? Az is. Viszont tény, hogy a ma ismert, nagyra becsült tradícióink is ugyanígy keletkeztek. Lichtenauer, Fiore Meyer és nagyjából szinte mindenki ír valamilyen formában arról, hogy kiktől tanult, sok esetben szerte Európában, ugyanis akkor szokás volt nekiindulni a nagyvilágnak tudást gyűjteni (hjah, nem volt net...). A japánoknak volt erre egy külön kifejezésük, ami most nem jut eszembe. Amit ebből ki akarok hozni, hogy a dolgok mixelése az ember egyéni ízlése szerint nem egy elrugaszkodott gondolat, hanem megvannak a történelmi gyökerei.

 Ami szerintem fontos, hogy ehhez kell némi alaptudás és tapasztalat. Nincs sok értelme Lichtenauerbe rapírt keverni, amíg az ember nincs nagyjából tisztában mindkettő technika-rendszerével és elméleti hátterével, de az ember egy ponton túl eljut odáig, hogy már nem az egyes tradíciók szakterminológiájában gondolkodik, hanem általánosítja a fogalmakat, jelenségeket, itt pedig már neki lehet állni bővíteni az eszközkészletet más tradíciók doglaival az egyéni preferenciák szerint.

 Érdekesség: nyugaton és főleg Ámerikániában ezt az egész kardozósdit két fő névvel illetik. Az egyik ugyebár a HEMA (historical european martial arts), a másik a WMA (western martial arts). A kettő között nagyon sok az átfedés, sokan egymást behelyettesítő fogalomként használják, vagy az amcsik esetében azért(is), hogy ne legyen annyira szem előtt az európai gyökere már a névben. Viszont megkülönböztetik úgy is, hogy a HEMA szigorúan tradíció-centrikus, míg a WMA megengedi a dolgok keverését, mivel itt nem kizárólagosan van jelen a historical aspektus. Persze, a dolog újszerűségéből adódóan ezek még nem tisztázott fogalmak, érdekes lesz látni, hogy 20 év múlva mi lesz az Oxford Dictionary-ben róluk...

  A magam részéről mindkét irányvonalat pártolom, mind a HEMA-t, mind a WMA-t. Az első szépsége a történelmi hitelesség, a "korok illata" (nem, nem a penész...), míg a másodikban ott van a kísérletezés öröme, az új dolgok létrehozása és a saját stílus kialakítása. Azért tartsuk észben, hogy míg a régi tradíciók élet-halál helyzetekben lettek letesztelve, ha mi összerakunk valamit magunknak, bármilyen királyos is, soha nem lehetünk biztosak, hogy hogyan működne, mert a tesztelésre a legdurvább lehetőségünk az intenzív szabadvívás és a versenyzés, ami még mindig nagyon messze van az éles karddal vívott harctól! Szerencsére az irány az, hogy a versenyeken is van mindkettőnek helye, mert kint már egyre inkább pedzegetik a "kódexhű" formagyakorlatok, páros menetek behozását a versenyekre a szabadvívás és az éleskardos vágásgyakorlat mellé, afféle "triatlon" irányba elmenve. Sőt, van ahol már felmerült azon vívók külön jutalmazása egy versenyen, akik valamilyen tradícióhoz hűen vívnak végig és szépen, szóval tényleg úgy néz ki, hogy lesz helye mindennek, a történelmi hűségnek és az újításnak, egyénieskedésnek is, ami jó! :)


 Most mindezek után azt hiszem, kicsit megint gyakrabban fogom elővenni a jó öreg hosszúkardot az egykezes és a kard és tőr mellé és szépen nevelgetem ezt a kis szörnyecskét, aztán meglátjuk mi lesz belőle...

2013. október 11., péntek

Zene és harcművészet

 Be kell vallanom, bennem mindig kettős érzelmeket kelt a kérdés, hogy edzés közben hallgassak-e zenét? Egy része ennek az, hogy működik a filmes sztereotípia, mikor a szamuráj/kung-fu mester/akármi a hegy tetején a szélbe táncoló cseresznyefa-szirmok között gyakorol, eggyé válva a körülötte lévő világgal. Vagy a vízesés alatt meditál. Ezt félretéve, íme a többéves tapasztalataim pro és kontra!

Miért ne:

- mivel külső hatás, elvonhatja a figyelmet a konkrét gyakorlásról
- megszokja az ember és ha nincs, akkor nehezen kerül olyan lelki állapotba, ami kell mondjuk vívás közben
- praktikusan, csoportos órán nem igazán lehet használni, mert hallani kell a tanárt, meg biztonsági szempontok
- észrevétlenül is alkalmazkodik az ember a zene ritmusához, ezt aztán használja szabadvívásban, amit, ha az ellenfél észrevesz, kihasználhatja

Miért igen:

- segíti a flow-élmény kialakulását
- jobban megy az idő
- segít fenntartani a lelkesedést
- ha olyan jellegű, felpörgeti az embert, ha mondjuk egész napos munka, vagy suli után este áll neki edzeni
- lehet rá gyakorlatokat építeni, pl. ritmusváltásokat


 A figyelem eltereléséről és a flow-ról bővebben azt gondolom, hogy a zene tényleg segít a külvilág kizárásában, meg abban, hogy az ember "csak csinálja" és élvezze. Viszont így belefeledkezhet annyira, hogy nem figyel oda az apróbb dolgokra (jó-e az állás, vágásmechanika, ilyesmik). Az is kérdés, hogy jó-e, ha a külvilág kizárásában és a befelé-figyelésben egy külső hatásra hagyatkozunk? Itt azért elgondolkodtató, hogy a különböző meditációs módszerek, autogén tréningek is használnak külső hatást, főleg az "elején" (ez jelenthet éveket is). Kis adalék ehhez, hogy vannak vívókönyves képek, illetve máshonnan is ábrázolások, hogy a vívótermekben ott volt a sarokban a kis zenekar edzés közben.

 Végeredményben szerintem mindent az dönt el, hogy az adott edzéssel mi a célunk? Ha még alapokat gyakoroljuk, pl. a testtartást, lépéseket, vágásokat, vagyis a cél ezek berögzítése, addig érdemesebb vagy csendes helyen csinálni, vagy csak halkabb zenével, hogy ne vonja el a figyelmet. Aztán, ha már úgy érezzük, hogy nyugodtan mehet a M*nowar, úgy is tudunk koncentrálni, akkor menjen csak! Időről-időre azért jó tényleg csendben, zene nélkül gyakorolni később is, hogy ahogy fentebb írtam, ne hagyatkozzunk rá túlságosan egy külső ingerre pszichésen. Itt is igaz, hogy nem létezik "A" Válasz, vagy a tökéletes gyakorlási mód, a legjobbat akkor tesszük, ha a lehető legtöbb módszert alkalmazzuk.

 Ha van ezzel kapcsolatba saját tapasztalat, vélemény, kommenteljetek nyugodtan, a téma nekem is eléggé felfedezésre váró terület, mostanában kezdtem komolyabban gondolkodni rajta, szóval minden vélemény szívesen látott!

2013. október 4., péntek

Az hosszú markolatokrul.

Van egy Matt Easton nevű jóember, aki gyakorlatilag a modern HEMA kezdeteitől foglalkozik kardozással és a HEMAC-ban is alapító tag (ez a legnagyobb nevű, kutatókat tömörítő nemzetközi közösség). Namost, ennek a fickónak van fent YT-on egy rakat videója, amiket érdemes megnézni, mert ugyan inkább laikusoknak készülnek, de értelmeseket mond bennük. A legutóbbi ilyenje: http://www.youtube.com/watch?v=AdnIQljDw-g  .

 Ebben arról beszél, hogy a mai hosszúkard-replikák és különösen a sport célra szánt "feder-ek" penge és különösen markolathossza rendszeresen felette van a múzeumi hosszúkardok nagy részének. Bővebben nem megyek bele, nézzétek meg a videót! :)

 Ami érdekes adalék és amiért idetartozónak éreztem (a mellett, hogy tényleg érdekes téma), hogy a végén felsorol egy rakás élethelyzetet, szituációt, amiben egy hosszú markolat nagyon útban lehet az embernek, amiről nekem speciel az jutott eszembe, hogy: ééés ezért (is) preferálom én az egykezes kardot, azzal az oldaladon lehet pl. táncolni és nem veri össze a hölgyed bordáit közben. :)