Gyökerek

 Stílszerű lenne valami jó kis példabeszéddel kezdeni a témát, de épp nincs semmi ilyesmi a tarsolyomban, szóval maradjunk annál a megállapításnál, hogy minden harcművészet alapja a lábmunka. A támadásainkhoz szükséges erőt többek között a talajra kifejtett ellentétes irányú nyomásból nyerjük, ahogy a védéseinkhez szükséges stabilitás is lentről fakad. Arról már nem is beszélve, hogy a leghatásosabb módja egy támadás kivédésének, ha az ember egészen egyszerűen nincs ott, ahová a támadás irányul.

  Mindezt persze sokkal könnyebb mondani, mit kivitelezni. A lábmunka sajnos az az elem, amin sokan a lehető leghamarabb túl akarnak esni, hiszen mennyivel érdekesebb egy méteres fémdarabot lóbálni, vagy zsákot/ütőkesztyűt püfölni, mint lépegetni ide-oda! Végül is nem táncórára jöttünk, igaz? Elméletben nem is bonyolult az egész, az ember áll valamilyen állásban, lép előre, lép hátra, vagy oldalra, felesleges ragozni, amúgy is benne van a tényleges fegyverrel, vagy a nélkül való gyakorlómenetekben ez is, minek rá külön pocsékolni az időt?

Ez igaz és nem. Tényleg benne van egy kardos menetben, formagyakorlatban is a lábmunka, csak sajnos az ember hajlamos... elnagyolni a témát. Különösen, ha párral gyakorol valaki, akkor nagy valószínűséggel ezer más dologra fog koncentrálni és nem arra, hogy az állása és a lépései a lehető legjobbak legyenek. Az első egy-két alkalommal még talán igen, de óhatatlanul el fogja vonni a figyelmet a hadonászás.

  Ugye nyilvánvaló, hogy miért is baj ez? Jó lábmunka nélkül az állás nem lesz stabil, a támadásaink lassabbak, megjósolhatóbbak lesznek, a védéseink erőtlenek, könnyebb lesz minket eltalálni, közelharcban felborítani, nem jönnek ki az elméletben működő technikák, nem tudjuk követni az ellenfelet, nem hogy mi diktáljuk a tempót. Az egy plusz mellékes szempont, hogy még a saját ízületeinket is feleslegesen koptatjuk-terheljük, mert például rossz szögben tartjuk a lábfejünket, vagy hagyjuk bebicsaklani a térdünket. Ez utóbbiakat ráadásul sokszor észre sem vesszük, mert nem is tudjuk, milyen diszbalanciák, szalag-megynúlások, izom-megrövidülések aknázzák alá a mozgásunkat, hiszen jobbára nem fordítunk annyi és olyan minőségű figyelmet a lábmunka gyakorlására, hogy ezeket észrevegyük. Ahogy mondani szokás: tapaszolunk, aztán csak feltűnik egyszer, hogy valami kattog, fáj, nem jó.

  A teendőnk tulajdonképpen nagyon egyszerű, ha el szeretnénk kerülni a fentieket. Gyakorolni. Sokat. Ésszel.

Először is álljunk fel a tanult stílusunknak megfelelő alapállásba, majd...

 Alapállás. Erre talán érdemes bővebben kitérni, mielőtt továbbmegyünk. A személyes véleményem, eddigi ismereteim alapján, hogy minden stílus rendelkezik egy, vagy több „alap” állással. Vannak testhelyzetek, amik egy mozdulat kezdő, vagy végpontjait jelentik, vagy nagyon stabil hárítást tesznek lehetővé, ezekben nem szokás „benne maradni” (meg kell jegyezni, hogy egy alapállásban sem ácsorgunk sokáig, aka Lichtenauer). Például a kitörés végállapotába akkor kerül az ember, ha egy gyors, erős, hosszú szúrást tesz, majd rögtön vissza is mozdul belőle, mert abban a helyzetben nagyon nyitott és egyes irányokból instabil. Másik példa Meryer Zornhut-ja, ahol a testsúly a hátsó lábon van és a kardot a jobb vállunk felett hátra lógatjuk. Ez egy klasszikus példája az olyan pozíciónak, amivel egy támadást készítünk elő, elég megjósolható, de ami onnan jön, az fájni fog. Ebben mozogni meglehetősen kényelmetlen lenne, jellemzően vívás közben csak egy pillanatra kerülünk ilyenbe, majd el is indítjuk a támadást, amihez az energiát maga a testhelyzet jellege adja.

  Ezek az én olvasatomban nem „alap” állások. Alapállásnak én azokat tekintem, amik alapvetően „középen vannak”, azaz nagyjából egyformán lehet belőlük támadni és védekezni, a testsúly nagyjából egyenlően oszlik el a lábakon, minek köszönhetően megerőltetés nélkül tudunk bármilyen irányba mozdulni belőle. Vannak persze eltérések, egyes stílusok, vagy mesterek inkább hátraviszik a testsúlyt, így növelve a távolságot a vitális részek (fej, torzó) és az ellenfél között. Vannak, akik inkább előrefelé dőlnek, ami dinamikusabb támadást tesz lehetővé. Mások teljesen középre helyezik magukat. Egyesek egészen szűken, egymáshoz közel lévő lábakkal állnak, megint mások szélesen. Mindezek fontos, az egyes stílusokat alapvetően jellemző különbségek, de a vége mégis az, hogy valamennyire mindenki tartja magát valamilyen biztonságos, a lehető legtöbb opciót nyitva hagyó álláshoz, hiszen sokszor nem tudni, hogy a másik fél mennyire erős, vagy agresszív, netán meggondolatlan, jobb tehát biztosra menni.

  Nahát, most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk vissza oda, ahol felvettünk valamilyen stílusunknak megfelelő alapállást. Ezen a ponton vizsgáljunk meg néhány dolgot (még akár a szemünket is becsukhatjuk, hogy a lehető legjobban tudjunk a testünk közvetítette benyomásokra figyelni):

- Kényelmes? Ez picit csalóka lehet, mivel elképzelhető, hogy az eddigi életvitelünk (pl. sok ülőmunka) miatti meglévő problémák miatt érezzük kényelmetlennek. Ehhez jó, ha van társ, még jobb, ha képzett oktató, aki meg tudja mutatni a helyes tartást és látja kívülről, tud javítani. Alternatív esetben legalább egy jó leírásunk/képünk legyen arról, hogy mit akarunk és használjunk tükröt/kamerát az önkorrekcióhoz. Ha nincsenek egészségügyi gondjaink, akkor egy alapállásnak legalábbis nem túlságosan megterhelőnek kellene lennie. Ha már abban elfáradunk, hogy állunk, akkor innen csak rosszabb lesz.

- Laza? Az előzőhöz szorosan kapcsolódik. Ha nagyon belefeszülünk az állásba, akkor lassulni fog a mozgásunk, kötöttebb lesz és az egyensúly is romlik. Valamennyi tónusosság természetesen lesz, de nem szabad görcsösnek lennünk.

- Hogyan érezzük a talajt? Ezt picit bonyolult elmagyarázni, gyakorlatban elég egyszerű, arról van szó, hogy a talpunk melyik része és hogyan érintkezik a földdel? Inkább a lábujjainkon van a súly, vagy a sarkunkon? Egyenlően? Ezt jobbára a tanult stílus határozza meg, áldozzuk rá az időt, hogy pontosan kövessük az oktató utasításait, vagy a könyv leírását!

- Milyen az egyensúlyunk? Billegünk valamilyen irányba? Ha valamerről meglöknének, mennyire könnyen borulnánk fel? Ennek az ellenőrzéséhez is jól jön egy társ, de ha odafigyelünk, magunk is érezni fogjuk.

 Ha mindent jónak találtunk, akkor még áldozzunk rá pár percet, és időzzünk ebben a pozícióban! Lazuljunk bele, érezzük, hogy most innen tényleg kényelmesen, lazán és stabilan tudnánk bármilyen irányba mozdulni. Ez után tegyük is ezt! Kezdjünk el lépegetni, semmi faxni, sima előre-hátralépések, oldalazások, a legalapvetőbb lábmunka, amit megtanultunk. Végig csekkoljuk a testünk visszajelzéseit! Lépés közben kibillenünk az egyensúlyból? A végén „beleesünk” az állásba? Hol érezzük a talpunkon a nyomást elrugaszkodáskor? Folyamatosan figyeljünk ezekre és addig ismételjünk egy mozdulatot, amíg ki nem küszöböltük a problémát, amíg jónak nem érezzük! Nem a mennyei tökéletességre törekszünk, de a legnagyobb hibákat már jó az elején kiiktatni, mielőtt még rosszul rögződnének.

  Amint úgy érezzük, hogy elég magabiztosan és könnyedén mozgunk, akkor, amennyiben részét képezi az egyenletnek valamilyen fegyver, elkezdhetünk azzal gyakorolni. Állásokat váltva lépés nélkül, figyelve a testsúlyunk finom áthelyeződéseire, megtalálni a kényelmes pontot minden állásban, majd ugyanezt lépésekkel. Ez után rátérhetünk az alapvető támadásokra és védésekre, ugyanígy először lépés nélkül, a testünket figyelve, majd lépéssel. Álljunk ellen a kísértésnek és ne gyorsuljunk be, ne kezdjünk el többlépéses kombinációkat csinálni, koncentráljunk továbbra is arra a bimbózó kapcsolatra, ami köztünk és a talpunk alatt lévő föld között formálódik. Szépen lassan építsük fel a mozgásunkat és szánjuk rá az időt, hogy megszokjuk az elsőre fura testhelyzeteket, a hétköznapitól eltérő lépéseket, fordulásokat. Mindig haladjunk az egyszerűtől a bonyolult felé, kombináljuk, a különböző mozdulatokat, figyeljük ahogy egyikből átmegyünk a másikba és érezzük ezt az egész testünkben! Ezen a ponton már nagyon könnyen elterelődik az ember figyelme a felé, amit a kezével csinál, mivel egyszerre véges mennyiségű dologra tudunk figyelni, ezért haladjunk apró lépésekben!

Előbb-utóbb azért elérünk arra a pontra, ahol már túllépünk az egész lábmunka-mizérián és koncentrálhatunk arra, hogy HOL is állunk a másikhoz képest, meg a kezünkkel végrehajtott bonyolultabb technikákra. Aztán egyszer csak már ez sem lesz szempont és megtanulunk koncepciókban, mintákban gondolkodni és az adott mozdulat helyett a taktikai helyzetet elemezni. Eddig azonban el kell jutni, nem érdemes rohanni a dologgal. Ne Marozzo nyolcadik giocco largo meneténél kelljen rádöbbennünk, hogy egyszerűen nem vagyunk képesek abba az irányba lépni, amerre kéne és e legenyhébb nyomásra eldőlünk, mint a beszívott zsiráf.

Hosszú távon mindez a befektetett energia megtérül, mert a későbbi gyakorlást, meneteket, szabadharcot olyan alapra helyezzük, ami nem csak hatékonyabbá tesz minket, meggyorsítja és könnyíti a tanulást, de általánosságban jó hatással van a mozgásunkra, testtartásunkra és az ízületeink épségére is. Egyszóval hagyjunk időt azoknak a kis gyökerecskéknek erősre fejlődni, hogy a legnagyobb viharban is biztosan megtartsanak és nem lesz baj.