Küzdősport, vagy harcművészet?

Tehát akkor mi micsoda? Megkockáztatom ez az egyik olyan naaaagy darázsfészek, amit senki nem szeret túlságosan rugdosni... Leginkább azért, mert a harcművészetre, mint kifejezésre rá van rakódva egy nagy adag konszenzuális jelentéstöbblet, képzettársítás, ami részint igaz, jó részt azonban popkulturális maszlag és misztifikált ködösítés. Titkos, legyőzhetetlen technikák (amikről már a 14. században írnak az európai vívómesterek, hogy nem, ilyen nincs, vagyis nem egy új jelenség), megvilágosodás, emberfeletti chi-technikák, vagy éppen mágikus spanyol vívókör. Nem számít az erő, sem a gyorsaság, csak a tökéletes technika. Ja és persze jól néz ki, ne felejtsük a látványos holywood-i ugrabugrát ami az átlagember fejében egyenlő a harcművészettel. Ezzel szemben természetesen a küzdősport az egy alacsonyabb rendű izé, ami nem realisztikus, csak játék és egyébként is csak arra való, hogy technikátlan izomagyak összeverjék egymást a ringben, mások meg nézzék.

Megfordítva a harcművészet meg csak szövegelés, ködösítés, végnélküli formagyakorlatozás, nincs "valódi" letesztelése a dolgoknak és különben is csak arról szól, hogy gizdagyerekek azt higgyék, tudnak verekedni, pedig nem.

 Ezek persze a legszélsőségesebb vélemények és persze nem igazak. Legalábbis nem mindig, nem ebben a formában.

Anélkül, hogy meg ki akarnám nyilatkoztatni a végső nagy igazságot a témában, az alábbiakban a személyes véleményemet olvashatjátok arról, hogy mi különbözteti meg a kettőt.

Küzdősport: Ami itt szerintem a lényeges elem, hogy ez minden esetben szabályozott erőszak. Vannak szabályok, súlycsoportok, védőfelszerelések és adott technika-készlet, ami az előbbiekhez alkalmazkodik. Dedikáltan nem cél a másiknak maradandó sérülés okozása, vagy megölése. Balesetek vannak és persze a különböző sportoknak más a veszélyességi szintje, de alapvetően a cél az a viszonylag biztonságos, barátságos versengés, kondíció-szint fejlesztés. Mivel kiveszünk egy rakás technikát, ami túl veszélyes lenne, majd kiveszünk még egy csomót, ami az adott szabályrendszerben nem hatékony, így nem is érdemes gyakorolni, a végén egy sokkal szűkebb technika-készlet marad. Ennek előnye, hogy jóval gyorsabban tanítható és sokkal előbb el lehet kezdeni koncentrálni olyan mélyebb dolgokra, mint időzítés (tempóérzék), magas szintű lábmunka, kombinációk, taktikai megközelítések. Ne becsüljük le ezt az előnyt! Egy küzdősport gyakorló sokszor sokkal jártasabb ezekben és ami még fontosabb, sokkal gyakorlottabb ezekben, mint egy átlag harcművész, ezt pedig sokkal hamarabb éri el és nagyon, nagyon sokat gyakorolja, teszteli nyomás alatt, szabadharcban, versenyen ezeket a készségeket. Emellett, mivel gyakran nem olyan jelentős a tradíció, mint egy-egy harcművészetben, így az új edzésmódszerek, kutatási eredmények, sportorvosi tapasztalatok, pszichológiai megközelítések sokkal gyorsabban és tudatosabban kerülnek felhasználásra.

Harcművészet: azt hiszem a leges-legfontosabb tényező, hogy a harcművészet harcra készít fel. Persze, ez a mai világban sokszor absztrakt dolog, mert pl. a HEMA legtöbb ága nem a mai harctéri/önvédelmi realitásokat célozza, hanem a sokszor 4-500 évvel ezelőttieket. De alapvetően mégis arról van szó, hogy a cél megtanulni, hogyan szúrj keresztül valakit hatékonyan egy hegyes izével, pontosabban, hogyan kerüld el, hogy téged keresztülszúrjanak egy hegyes izével. Vagy hogyan ne verjenek meg egy kocsmában. A lényeg, hogy ez szabályozatlan erőszak. Nincs olyan, hogy nem lehet rúgni, nincs olyan, hogy kesztyű van rajtad, ami védi a kezed, nem tompák/hajlékonyak a fegyverek, nincs védőfelszerelés.

Megj: természetesen a kettő között van rengeteg átmeneti forma, mint például a párbaj, ami szabályozott erőszak, de mégis az a cél, hogy sérülést okozzon az ember (legalábbis az eredeti értelmében), még ha nem is mindig és feltétlenül az, hogy megölje az ellenfelet. Ennek pont azért, mert előre meg van beszélve, vannak szabályok lefektetve, egész más a pszichológiai hatása, mint egy csatának, aminek megint más, mint ha csak megtámadják az embert az utcán sötétedés után.

Visszatérve, mégis, a harcművészetek elvben potenciálisan halálos fegyverek használatát tanítják, vagy olyan pusztakezes formákat, amikbe belefér, hogy eltörd a másik kezét, kinyomd a szemét, összezúzd a légcsövét, vagy úgy dobd el, hogy kitörik a nyaka. Azt hiszem magától értetődő, hogy a küzdősportokban ezek miért nincsenek benne...
 Azonban itt felmerül a kérdés: hogyan gyakorlunk valamit ami halálos úgy, hogy a gyakorlópartnerünket nem akarjuk megölni, de még súlyosan megsebesíteni sem? Ez a harcművészetek paradoxona. Van aki azt mondja, hogy nem is lehet tanulni azt, amit nem használtál valós környezetben, így például mivel a középköri és kora-újkori európai harcművészeteknek nem maradt olyan élő letéteményese, aki használta ezt "élőben" de még olyan sincs, akit olyasvalaki tanított, aki még használta így, ezért ezeknek a művészeteknek a megértési és elsajátítási szintje a modern gyakorló számára eredendően korlátozott. Ezt egy bizonyos értelemben igaznak érzem, mert a tényleges harci tapasztalatot, a tűzkeresztséget (értve akár az emberre, akár egy adott technikára) nem nagyon tudja semmi egy-az egyben helyettesíteni. De itt jön a bökkenő, hogy ez régen is így volt. Mégis gyakorolták, illetve egy valid felkészülési módnak tartották a harcművészetek gyakorlását a harcra, önvédelemre, párbajozásra. Sőt, régen nagy valószínűséggel még korlátozottabb módon tudtak csak gyakorolni, mint mi, mert nem voltak olyan védőfelszerelésik, mint ma, például egy nagyon egyszerű vívómaszk.

 És itt elértünk a gyökerekhez. Ugyanis, ha abból indulunk ki, hogy fel szeretnénk készülni valamire, amit a maga valójában nem gyakorolhatunk, akkor következő megoldásként az jön, hogy olyan gyakorlatokat dolgozunk ki, amik külön-külön egyes készségeket erősítenek, amik összessége végül kiad egy, a célhoz a lehető legközelebb álló komplex tudásanyagot. EZ a harcművészet. Ezen különböző tudás-rétegek elsajátítására kidolgozott módszerek összessége, amik a lehető legnagyobb esélyt adják rá, hogy mikor a szar ténylegesen eltalálja a ventillátort, akkor a végén a saját lábunkon tudjuk elhagyni a helyszínt.


Vegyük példának a kardvívást:

- vannak egyedül végzett rövidebb hosszabb vágásgyakorlatok, formagyakorlatok, amik a mozgás egészét fejlesztik és segítenek elsajátítani az adott iskola mozgásanyagát
- vannak párban végzett gyakorlatok, amikor olyan technikákat (is) gyakorlunk, amiket estleg szabadharcban nem használhatunk, lévén túl veszélyes, mégis fontos, hogy ismerjük és az ellenük való védekezést
- van tesztváság éles fegyverrel, hogy ténylegesen megtanuljuk használni az eszközt (ez sajnos sokszor ütközik anyagi/helyi akadályokba)
- van szabadvívás, amiben nem együttműködő ellenfél ellen gyakorlunk, ezzel fejlesztve technikáinkat, időzítésünket, távolsághasználatunkat, stressztűrésünket...

...és ezeknek végtelen számú kombinációja. Érdemes hozzátenni, hogy a nagyvilágban létezik nem egy tradíció, ami nem használja ezek mindegyikét. Ennek sok oka lehet, például az, hogy az adott fegyver nem teszi lehetővé a biztonságos szabadvívást, vagy, hogy az adott iskola technika-készlete olyan helyzetek kezelésére lett kidolgozva, amik speciálisan nem értelmezhetőek párbaj-szituációban. Emelett persze ott van magának a tradíciónak és annak tiszteletének, fenntartásának a kérdése. Tekinthetők ezek harcművészetnek? A saját fenti definícióm szerint problémásan, mert ugyanannyira absztraktizáltak, mint mondjuk a modern box. Viszont nem tartom magam annyira autoritásnak (és ha már itt tartunk senki mást sem tartok annak), hogy én megmondhassam bármelyik iskolának, hogy ők harcművészetet gyakorolnak-e vagy sem. Mindenki annak hívja azt, amit csinál, aminek szeretné és ami esetlegesen az iskola hagyományából fakad. Mégis, azt hiszem, hogy ugyan minden szabályra van kivétel, de a fenti meghatározásom nagy átlagban értelmezhető a különböző küzdelmi formákra.

Egy újabb érdekes kérdés, hogy harcművészet-e például a krav maga, vagy a defendo, amik újnak tekinthető, esetenként ma is fejlődő dolgok? Én abból indulok ki, hogy a fenti értelmezés szerint technikailag igen, mert tulajdonképpen a régi harci stílusok is így jöttek létre, egy adott kor adott környezetében való hatékony használatra. Viszont ne felejtsük el, hogy az idők folyamán a legtöbb harcművészet kapott egy olyan filozófiai többlettartalmat, illetve lehetőséget az erkölcsi, vallási, önismereti-önfejlesztési tanítások átadásra, amit az újabb, tisztán pragmatikus céllal létrehozott stílusok esetleg még nélkülöznek, vagy épp kiépítenek. Mára sok művészetben ez a filozófiai/erkölcsi/önfejlesztési/vallási tartalom akár domináns fontosságú is lehet az azt gyakorlók számára, míg például a tényleges verekedés nem. Azt hiszem valahol mindennek megvan a maga létjogosultsága. A fontos az, hogy a gyakorló legyen tisztában azzal, hogy mit csinál és az mire való, mire, vagy mire nem készíti fel, így el lehet kerülni a csúnya meglepetéseket.

Végszóként, ahogy egy jó barátom megfogalmazta: a küzdősportok mélységében nézik a dolgokat, a harcművészetek padig szélességében. Azaz a küzdősportok viszonylag kevés és a harcművészetekhez képest korlátozottabb dolgot tanítanak nagyon mélyen, míg a harcművészetek általánosságban (és véleményem szerint ideális esetben) több készséget oktatnak, de értelemszerűen ezek mindegyikének mély elsajátításához sokkal-sokkal több idő szükséges, mint az előző esetében. Eleve, maga a küzdősport-jellegű gyakorlás és versenyzés sokszor képezi a harcművészetek részét, hiszen abból is rengeteg dolgot lehet tanulni, de nem csak ebből áll, nem csak erről szól. Így természetesen nem is várható el egy harcművésztől, hogy ugyan olyan szinten tudjon valamit, mint olyasvalaki, aki csak és kizárólag azt gyakorolja. Ez a specializáció-generalizáció tipikus példája.

 Nem véletlen, hogy sok stílusnak létezik küzdősport és harcművészet ága, valamint iskolák, amik egyikre, vagy másikra koncentrálnak, vagy éppen a kettőre egyformán. Végső soron ez mindenkinek saját egyéni döntése, hogy mit szeretne csinálni, mire szeretne koncentrálni, mi az amitől az élete több, jobb lesz?

Napi gondolkodnivaló

 Érlelődik bennem egy gondolatmenet (kapcsolódva egy másik, nagyobb léptékű témához, de arról majd máskor), mégpedig arról, hogy milyen út vezet ahhoz, hogy az ember a végén a lehető legsokoldalúbb harcművészeti képzést tudhassa magáénak. Sokoldalúság alatt most kifejezetten azt értem, hogy a lehető legtöbb keze ügyébe akadó dologgal és felmerülő helyzetben tudjon valamit kezdeni, ha muszáj.

 Röviden, nagyjából milyen nagyon tág, de mégis működőképes kategóriákat lehet meghatározni fegyvertípusok terén? Szerintem ez szoros összefüggésben áll a fegyver méretével és ezen keresztül a használat módjával:

1. pusztakéz, nincs eszköz

2. rövid eszköz (kés, tőr, baton stb.)

3. a. egykezes eszköz (egykezes kardok mindenféle típusai, sétapálca, fejsze, stb.)

3.b. egykezes eszköz valamilyen másodfegyverrel (buckler, tőr, rotella, stb. )

4. kétkezes fegyverek (hosszúkard és max spadone méretig menő dolgok, illetve ezzel nagyjából egyező méretű botok, rövidebb szálfegyverek)

5. előzőnél nagyobb kardok, hosszú szálfegyverek.


Lehet, kicsit szerepjáték-ízű (és nagyon önkényes) a felosztás, de egyelőre úgy gondolom, hogy ez nagyjából lefed mindent. A hangsúly ez esetben nem azon van, hogy egy adott fegyvert/stílust teljes mértékben tudjon használni az ember. Nyilván, ha valaki szablyázik, és a kezébe adok egy rapier-t, akkor nem fog "rendes" rapiervívást csinálni, de nem is lesz elveszve, mert tudja, hogy alapvetően hogy mozog és működik egy egykezes kard. Ugyanígy, ha valaki tud hosszúkardozni, akkor nem lesz elveszve, ha egy hasonló méretű botot kap a kezébe, Liechtenauernek nagyjából ennyit is mondd a botvívásról, vívj vele ugyanúgy, mint hosszúkarddal.

 Természetesen a kategóriákat végtelen számú alkategóriára lehet bontani, de ha egy evolúciós törzsfához akarom hasonlítani, akkor ezek a legnagyobb családok. Őszintén szólva, szerintem a fegyver hossza és ezen keresztül a távolság sokkal nagyobb mértékben meghatározza a harcot, mint az, hogy vág, vagy zúz, vagy az, hogy milyen a markolatszereléke.

 Végiggondolva, az is alátámasztani látszik a megközelítést, hogy azon vívókönyvek, amik nem egy-egy fegyverre fókuszálnak, hanem egy több fegyverből álló rendszert mutatnak be (pl. Fiore, Meyer) azok nagyjából követik is ezt a mintát.

 Visszatérve az indító gondolathoz, azt hiszem, az ember úgy éri el a legsokoldalúbb harcművészeti jártasságot, ha a fenti kategóriák legalábbis 1-2-3-4-es pontjaival megismerkedik valamilyen, akármilyen formában. Nagy szálfegyver méretű dolgok kis eséllyel kerülnek elő akár egy önvédelmi helyzetben és ezek amúgy is a csaták fegyverei voltak és jobbára formációba használták őket. A másodfegyver egy érdekes kérdés, én fontosnak tartom, hogy az ember megtanuljon két fegyverrel vívni, deeee, ha már van pusztakéz, akkor ott ez valamennyire teljesül, illetve ha nincs is másodfegyver, akkor is használhatja a fegyvertelen kezét, pl. birkózásra.

Gyökerek

 Stílszerű lenne valami jó kis példabeszéddel kezdeni a témát, de épp nincs semmi ilyesmi a tarsolyomban, szóval maradjunk annál a megállapításnál, hogy minden harcművészet alapja a lábmunka. A támadásainkhoz szükséges erőt többek között a talajra kifejtett ellentétes irányú nyomásból nyerjük, ahogy a védéseinkhez szükséges stabilitás is lentről fakad. Arról már nem is beszélve, hogy a leghatásosabb módja egy támadás kivédésének, ha az ember egészen egyszerűen nincs ott, ahová a támadás irányul.

  Mindezt persze sokkal könnyebb mondani, mit kivitelezni. A lábmunka sajnos az az elem, amin sokan a lehető leghamarabb túl akarnak esni, hiszen mennyivel érdekesebb egy méteres fémdarabot lóbálni, vagy zsákot/ütőkesztyűt püfölni, mint lépegetni ide-oda! Végül is nem táncórára jöttünk, igaz? Elméletben nem is bonyolult az egész, az ember áll valamilyen állásban, lép előre, lép hátra, vagy oldalra, felesleges ragozni, amúgy is benne van a tényleges fegyverrel, vagy a nélkül való gyakorlómenetekben ez is, minek rá külön pocsékolni az időt?

Ez igaz és nem. Tényleg benne van egy kardos menetben, formagyakorlatban is a lábmunka, csak sajnos az ember hajlamos... elnagyolni a témát. Különösen, ha párral gyakorol valaki, akkor nagy valószínűséggel ezer más dologra fog koncentrálni és nem arra, hogy az állása és a lépései a lehető legjobbak legyenek. Az első egy-két alkalommal még talán igen, de óhatatlanul el fogja vonni a figyelmet a hadonászás.

  Ugye nyilvánvaló, hogy miért is baj ez? Jó lábmunka nélkül az állás nem lesz stabil, a támadásaink lassabbak, megjósolhatóbbak lesznek, a védéseink erőtlenek, könnyebb lesz minket eltalálni, közelharcban felborítani, nem jönnek ki az elméletben működő technikák, nem tudjuk követni az ellenfelet, nem hogy mi diktáljuk a tempót. Az egy plusz mellékes szempont, hogy még a saját ízületeinket is feleslegesen koptatjuk-terheljük, mert például rossz szögben tartjuk a lábfejünket, vagy hagyjuk bebicsaklani a térdünket. Ez utóbbiakat ráadásul sokszor észre sem vesszük, mert nem is tudjuk, milyen diszbalanciák, szalag-megynúlások, izom-megrövidülések aknázzák alá a mozgásunkat, hiszen jobbára nem fordítunk annyi és olyan minőségű figyelmet a lábmunka gyakorlására, hogy ezeket észrevegyük. Ahogy mondani szokás: tapaszolunk, aztán csak feltűnik egyszer, hogy valami kattog, fáj, nem jó.

  A teendőnk tulajdonképpen nagyon egyszerű, ha el szeretnénk kerülni a fentieket. Gyakorolni. Sokat. Ésszel.

Először is álljunk fel a tanult stílusunknak megfelelő alapállásba, majd...

 Alapállás. Erre talán érdemes bővebben kitérni, mielőtt továbbmegyünk. A személyes véleményem, eddigi ismereteim alapján, hogy minden stílus rendelkezik egy, vagy több „alap” állással. Vannak testhelyzetek, amik egy mozdulat kezdő, vagy végpontjait jelentik, vagy nagyon stabil hárítást tesznek lehetővé, ezekben nem szokás „benne maradni” (meg kell jegyezni, hogy egy alapállásban sem ácsorgunk sokáig, aka Lichtenauer). Például a kitörés végállapotába akkor kerül az ember, ha egy gyors, erős, hosszú szúrást tesz, majd rögtön vissza is mozdul belőle, mert abban a helyzetben nagyon nyitott és egyes irányokból instabil. Másik példa Meryer Zornhut-ja, ahol a testsúly a hátsó lábon van és a kardot a jobb vállunk felett hátra lógatjuk. Ez egy klasszikus példája az olyan pozíciónak, amivel egy támadást készítünk elő, elég megjósolható, de ami onnan jön, az fájni fog. Ebben mozogni meglehetősen kényelmetlen lenne, jellemzően vívás közben csak egy pillanatra kerülünk ilyenbe, majd el is indítjuk a támadást, amihez az energiát maga a testhelyzet jellege adja.

  Ezek az én olvasatomban nem „alap” állások. Alapállásnak én azokat tekintem, amik alapvetően „középen vannak”, azaz nagyjából egyformán lehet belőlük támadni és védekezni, a testsúly nagyjából egyenlően oszlik el a lábakon, minek köszönhetően megerőltetés nélkül tudunk bármilyen irányba mozdulni belőle. Vannak persze eltérések, egyes stílusok, vagy mesterek inkább hátraviszik a testsúlyt, így növelve a távolságot a vitális részek (fej, torzó) és az ellenfél között. Vannak, akik inkább előrefelé dőlnek, ami dinamikusabb támadást tesz lehetővé. Mások teljesen középre helyezik magukat. Egyesek egészen szűken, egymáshoz közel lévő lábakkal állnak, megint mások szélesen. Mindezek fontos, az egyes stílusokat alapvetően jellemző különbségek, de a vége mégis az, hogy valamennyire mindenki tartja magát valamilyen biztonságos, a lehető legtöbb opciót nyitva hagyó álláshoz, hiszen sokszor nem tudni, hogy a másik fél mennyire erős, vagy agresszív, netán meggondolatlan, jobb tehát biztosra menni.

  Nahát, most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk vissza oda, ahol felvettünk valamilyen stílusunknak megfelelő alapállást. Ezen a ponton vizsgáljunk meg néhány dolgot (még akár a szemünket is becsukhatjuk, hogy a lehető legjobban tudjunk a testünk közvetítette benyomásokra figyelni):

- Kényelmes? Ez picit csalóka lehet, mivel elképzelhető, hogy az eddigi életvitelünk (pl. sok ülőmunka) miatti meglévő problémák miatt érezzük kényelmetlennek. Ehhez jó, ha van társ, még jobb, ha képzett oktató, aki meg tudja mutatni a helyes tartást és látja kívülről, tud javítani. Alternatív esetben legalább egy jó leírásunk/képünk legyen arról, hogy mit akarunk és használjunk tükröt/kamerát az önkorrekcióhoz. Ha nincsenek egészségügyi gondjaink, akkor egy alapállásnak legalábbis nem túlságosan megterhelőnek kellene lennie. Ha már abban elfáradunk, hogy állunk, akkor innen csak rosszabb lesz.

- Laza? Az előzőhöz szorosan kapcsolódik. Ha nagyon belefeszülünk az állásba, akkor lassulni fog a mozgásunk, kötöttebb lesz és az egyensúly is romlik. Valamennyi tónusosság természetesen lesz, de nem szabad görcsösnek lennünk.

- Hogyan érezzük a talajt? Ezt picit bonyolult elmagyarázni, gyakorlatban elég egyszerű, arról van szó, hogy a talpunk melyik része és hogyan érintkezik a földdel? Inkább a lábujjainkon van a súly, vagy a sarkunkon? Egyenlően? Ezt jobbára a tanult stílus határozza meg, áldozzuk rá az időt, hogy pontosan kövessük az oktató utasításait, vagy a könyv leírását!

- Milyen az egyensúlyunk? Billegünk valamilyen irányba? Ha valamerről meglöknének, mennyire könnyen borulnánk fel? Ennek az ellenőrzéséhez is jól jön egy társ, de ha odafigyelünk, magunk is érezni fogjuk.

 Ha mindent jónak találtunk, akkor még áldozzunk rá pár percet, és időzzünk ebben a pozícióban! Lazuljunk bele, érezzük, hogy most innen tényleg kényelmesen, lazán és stabilan tudnánk bármilyen irányba mozdulni. Ez után tegyük is ezt! Kezdjünk el lépegetni, semmi faxni, sima előre-hátralépések, oldalazások, a legalapvetőbb lábmunka, amit megtanultunk. Végig csekkoljuk a testünk visszajelzéseit! Lépés közben kibillenünk az egyensúlyból? A végén „beleesünk” az állásba? Hol érezzük a talpunkon a nyomást elrugaszkodáskor? Folyamatosan figyeljünk ezekre és addig ismételjünk egy mozdulatot, amíg ki nem küszöböltük a problémát, amíg jónak nem érezzük! Nem a mennyei tökéletességre törekszünk, de a legnagyobb hibákat már jó az elején kiiktatni, mielőtt még rosszul rögződnének.

  Amint úgy érezzük, hogy elég magabiztosan és könnyedén mozgunk, akkor, amennyiben részét képezi az egyenletnek valamilyen fegyver, elkezdhetünk azzal gyakorolni. Állásokat váltva lépés nélkül, figyelve a testsúlyunk finom áthelyeződéseire, megtalálni a kényelmes pontot minden állásban, majd ugyanezt lépésekkel. Ez után rátérhetünk az alapvető támadásokra és védésekre, ugyanígy először lépés nélkül, a testünket figyelve, majd lépéssel. Álljunk ellen a kísértésnek és ne gyorsuljunk be, ne kezdjünk el többlépéses kombinációkat csinálni, koncentráljunk továbbra is arra a bimbózó kapcsolatra, ami köztünk és a talpunk alatt lévő föld között formálódik. Szépen lassan építsük fel a mozgásunkat és szánjuk rá az időt, hogy megszokjuk az elsőre fura testhelyzeteket, a hétköznapitól eltérő lépéseket, fordulásokat. Mindig haladjunk az egyszerűtől a bonyolult felé, kombináljuk, a különböző mozdulatokat, figyeljük ahogy egyikből átmegyünk a másikba és érezzük ezt az egész testünkben! Ezen a ponton már nagyon könnyen elterelődik az ember figyelme a felé, amit a kezével csinál, mivel egyszerre véges mennyiségű dologra tudunk figyelni, ezért haladjunk apró lépésekben!

Előbb-utóbb azért elérünk arra a pontra, ahol már túllépünk az egész lábmunka-mizérián és koncentrálhatunk arra, hogy HOL is állunk a másikhoz képest, meg a kezünkkel végrehajtott bonyolultabb technikákra. Aztán egyszer csak már ez sem lesz szempont és megtanulunk koncepciókban, mintákban gondolkodni és az adott mozdulat helyett a taktikai helyzetet elemezni. Eddig azonban el kell jutni, nem érdemes rohanni a dologgal. Ne Marozzo nyolcadik giocco largo meneténél kelljen rádöbbennünk, hogy egyszerűen nem vagyunk képesek abba az irányba lépni, amerre kéne és e legenyhébb nyomásra eldőlünk, mint a beszívott zsiráf.

Hosszú távon mindez a befektetett energia megtérül, mert a későbbi gyakorlást, meneteket, szabadharcot olyan alapra helyezzük, ami nem csak hatékonyabbá tesz minket, meggyorsítja és könnyíti a tanulást, de általánosságban jó hatással van a mozgásunkra, testtartásunkra és az ízületeink épségére is. Egyszóval hagyjunk időt azoknak a kis gyökerecskéknek erősre fejlődni, hogy a legnagyobb viharban is biztosan megtartsanak és nem lesz baj.

Kelet - Nyugat

 Talán úgy tisztességes, ha azzal kezdem, hogy sosem műveltem semmilyen távol-keleti harcművészetet. Nem ismerek belülről sem régi, sem modern stílusokat. Tulajdonképpen nagyjából ugyanannyit tudok az egészről, mint bármelyik ember, illetve kicsivel mondhatom magam olvasottabbnak a témában, ezen kívül ismerek olyanokat, akik viszont csináltak ilyesmit hosszabb-rövidebb ideig.

 Ennek tükrében minden, amit a továbbiakban írok arról, hogy én milyen különbségeket látok a két világtáj harcművészetei között, erősen fenntartásokkal kezelendő.

 Jobban belegondolva, még az sem állja meg a helyét, hogy "távol-keleti harcművészetek". Ez a halmaz túlságosan nagy és sokrétű ahhoz, hogy ilyen szinten általánosságokat fogalmazhassak meg a jelenlegi tudásommal.

 Amit szilárd alapnak tudok venni innentől az az a két könyv, amit híres japán vívómesterek írtak a 17. században és melyeknek megjelent magyar fordítása, így el tudtam olvasni.

Ezek pedig:

Jagjú Munenori - Az életet adó kard  (http://hu.wikipedia.org/wiki/Jagj%C3%BA_Munenori)
Mijamoto Muszasi - Az öt gyűrű könyve (http://hu.wikipedia.org/wiki/Mijamoto_Muszasi)


Mindkét könyv egy századból, egy országból, egy társadalmi közegből és vallásos világnézetből származik, ezt fontos észben tartani!

A források számbavételén rátérve a nyugatiakra, azt mondhatnám, itt kicsit jobb a helyzet, a 14-től a 19. sz-ig legalább beleolvasás szintjén ismerek könyveket, egyik-másik tradíciót egészen részletesen. Történésznek mindazonáltal nem tartom magam, a tudásomban nagy lyukak tátonganak az adott korok társadalmi életére, filozófiai irányvonalaira, eseményeire nézve.

 Miről is beszélünk akkor tulajdonképpen? Alapvetően arról, hogy a fent említett japán könyvekben mi és hogyan van leírva, összehasonlítva az általam ismert nyugati vívókönyvekkel. Ezen a nyomon elindulva ugyanis szerintem nagyon fontos és érdekes lélektani különbségekre lehet fényt deríteni.

 Még egy dolog: nem szándékom ebben a cikkben maguknak a vívóstílusoknak a különbségeiről beszélni, egyrészt, mert nincs hozzá gyakorlati tapasztalatom a keletiekben, másrészt, mert ez egyébként önmagában is egy nagyon nagy téma, amit véleményem szerint érdemes lenne hozzáértőkkel bolygatni.

Egyezések

 Mi közös a keleti és nyugati könyvekben? Alapvetően a témájuk egyezik: hogyan harcoljunk (jobbára fegyverrel)? Muszasi egyértelműen ki is mondja: ez annak a tudománya, hogyan győzz le másokat. Itt is-ott is vannak technika-leírások, példamenetek, gyakorlatok, stratégiai tanácsok, szép képek (utóbbi opcionálisan, nem minden könyvben van). Mondhatni a fizikai anyag. Itt fogd meg, a hegyes vége nézzen az ellenfél felé, ne ess el a saját lábadban, ügyes vagy kislányom/kisfiam, így tovább.

Különbségek

 Az előzőekben leírtakon kívül, véleményem szerint nagyjából teljesen más a megközelítés. A nyugati könyvek alapvetően magát a fizikai tevékenységet helyezik előtérbe, mondhatni, arról szólnak, ami a borítón van: a vívásról. Ez nem jelent természetesen szellemi kiüresedettséget, nem puszta technika-halmazok. A legtöbb író valamilyen formában kitér arra, hogy milyen kívánatos lelki tulajdonságokkal kell szerinte rendelkeznie egy vívónak, vagy, hogy milyen viselkedésformát, személyiségjegyeket tart jónak. Bátorság, ítélőkészség, tudás, mindezek fontos értékek voltak. Írnak arról is, hogy magára az ember testi-lelki-szellemi fejlődésére milyen pozitív hatása van a vívásnak, mint tevékenységnek. Mindez szerepel bennük, igen, más-más szerzőknél más mértékben, de szerepel. Senki nem mondhatja komolyan, aki valaha is olvasott régi vívókönyvet, hogy az van bennük leírva, hogyan képezzünk hatékonyan erkölcsileg nulla gyilkosokat. Ezt megtette a körülöttük lévő világ nélkülük is. Az írók általában éppen hogy az "értelmiségi" réteget képviselték és annak is írtak (ne felejtsük el a korabeli viszonyokat e téren). Ki merem jelenteni, hogy aki arra adta a fejét, hogy könyvet írjon a vívásról, az azt tűzte ki célul, hogy valami jót tegyen hozzá a körülötte lévő világhoz. Meg persze azért akart is belőle keresni, ne legyünk álszentek, de volt, akinek mindene ráment, még az élete is erre.

Mindezzel együtt, ezek a témák a könyvek tartalmának elég kis részét képezik. Egy mondat itt, egy másik amott. Pár bekezdés a bevezetőkben, vagy az átkötő szövegrészekben. Nem írnak hosszasan a vívó belső életéről, fejlődéséről. És itt van a fő különbség meglátásom szerint, mert a keletiek pontosan ezt teszik. Sőt, az általam olvasott két könyv nagy részét ez teszi ki, gyakorlati információ, összehasonlítva, kevés van.

 Picit fura az egész. Hosszú-hosszú írások a lélek lecsendesítéséről, meg önmagunk lényegi megtalálásáról és hasonlók. Példabeszédek a világ és a dolgok működéséről, az emberek gondolkodásáról. Ilyesmi. elsőre nem is értettem, hogy miért erről szövegelnek? Aztán, kicsit később azt nem értettem, hogy a nyugatiak miért NEM szövegelnek erről? Mert a dolognak van értelme. Azt hiszem az a lényeg, hogy abból indulnak ki, ha odabent rend van, akkor minden más másod-harmadlagos. Ha nincs bent rend, tudhatsz akárhány technikát, le fognak vágni. Mondjuk ez így szerintem nem teljesen állja meg a helyét, egész jól el lehet lenni jó adottságokkal, viszont a cél mégis csak az hogy egy egészséges testi-lelki állapotot érjünk el. Arról nem is szólva, hogy az olyan dolgok, mint a figyelem koncentrálásának megtanulása, vagy az érzelmek elcsitítása nagyban meg tudja könnyíteni magát a vívástanulást is. Talán úgy tudom legjobban megfogni a lényeget, ha azt mondom, a keletiek egy szintetizáló szemléletmódot követnek. Számukra a vívás nem más, mint az általános igazságok egy megjelenési formája, az életet vezérlő elvek kifejeződése. Éppen ezért át-meg-átszövi az egészet a filozófiájuk és (a fenti esetekben) a zen buddhizmus tanai. Nincs igazán különállóság. A vívás ebben az esetben csak egy eszköz, tulajdonképpen behelyettesíthető a kertészettel, ácsmesterséggel, vagy a teaszertartással. Nyilván más a feladata, de ugyanazok az elvek vezérlik, mint amazokat.

 Ehhez képest a nyugati szemléletmód talán... feladatcentrikusabb? Nehéz ezt megragadni. Ha a vívásról írtak könyvet, akkor az a vívásról szólt. Ha filozófiáról , akkor arról, ha teológiáról, szintén. Lehetne mondani, hogy pusztán arról van szó, hogy a keletieket áthatja a vallás, de ennyi erővel a nyugati könyvekben is lehetne olyan, hogy a víváson keresztül hogy tisztulsz meg a bűnöktől, vagy hogyan kerülsz közelebb Istenhez (khmm, ez utóbbira talán van példa), mégsem jellemző. Talán magukban a vallásokban van az ezt eredményező különbség. Talán nem. Nem tudom pontosan, de érezhető. Egy 17. századi nyugati könyvben nem az lesz, hogy hogyan érd el a nyugodt, derűs szemlélődés állapotát, vagy hogyan vágd át az ellenfél "árnyékát", hanem az, hogy nézd a kezét és ilyen szögben tartsd a kardot ennél a technikánál, hogy a hegyét a szemtengelyébe aplikáld.

 Bizonyos szempontból ez jó. A keleti megközelítésnek ugyanis van két komoly veszélye: a misztifikálás és az érthetőség hiánya. Nagyon könnyű a tanulót, nos, hülyíteni. Szövegelni és nem tanítani érdemlegeset. Vágd át az ellenfél árnyékát, hát kösz, ezzel sokra megyek. Érteni kell, hogy mit akar mondani és miért akarja mondani, aztán azt még át is kell ültetni a gyakorlatra. Persze, az egész probléma kevésbé áll fenn, ha adott egy jó mester, akitől tanul az ember és az hozzáteszi a gyakorlati részt. Mi tehát, mondhatni praktikusabbak voltunk. Ezen kívül, modern szemmel további előny, hogy a nyugati könyvek így eléggé, hát, világnézet-mentesek. Persze, említik bennük Istent (valahol a bevezető első 5 mondatában), de ezen túlmenően nem rágnak világnézeti dolgokat, vallási tanokat az ember szájába. El tudjuk képzelni elsőre a kung-fu xy irányzatát buddhizmus nélkül? Naugye. Ha valakinek az nagyon ellentétes valamiért a gondolkodásmódjával, vagy a hitvilágával, az okozhat problémákat. Ez az európai vívókönyvekkel szinte egyáltalán nem áll fenn. Amiben ellenben a másik oldal tényleg többet nyújt, hogy ha az ember leás a mélyére és megérti, akkor a belső önfejlesztésnek olyan útmutatói, forrásai lehetnek, ami ebben a formában nálunk egyszerűen nem létezett. Nem mintha nem ismerték volna az emberek errefelé is ugyanezeket a problémákat, nem foglalkoztatta volna őket ugyanúgy a belső életük és a kapcsolatuk a körülöttük lévő világgal. Egyszerűen csak másképp közelítettek ezekhez. A fizikai tevékenységeket jobban különválasztották a lelki élettől és mindkettőt a maga területén kezelték. Talán egy jó példa, hogy minálunk is ismertek voltak meditatív tevékenységek és ezek pozitív hatásai, de nem volt tudománya a meditációnak, legalábbis amennyire én tudom.   

 Az az igazság, hogy mindez persze csak feltételezés. Nagyon jó lenne visszamenni és megnézni, hogy hogyan oktatta Muszasi a tanítványait (ezt mondjuk inkább csak nézném, a leírások alapján elég brutális volt az öreg), vagy, hogy egy spanyol vívómester hogyan-mennyire foglalkozott a nebuló lelki fejlődésével? Mik hangzottak el edzés közben, vagy utána egy kancsó bor mellett? Mindezek sajnos azonban megválaszolatlan kérdések maradnak, legalábbis legnagyobbrészt és amíg nem kerülnek napvilágra olyan dokumentumok, amik más megvilágításba helyezik a dolgokat. Addig is, én személy szerint ajánlom mindenkinek a meglévő írások tanulmányozását, hiszen érdekességük mellett sokat tudnak adni az embernek. Az európaiak még akkor is szolgálnak szép számmal elgondolkodtató megjegyzésekkel, mondatokkal, fejtegetésekkel, ha nem ez a központi témájuk. A keletiek pedig személyes attitűdtől függően igazi kincsesbányák lehetnek ezen a téren. Ami pedig mindkét oldalban pótolhatatlan, hogy betekintést engednek az akkor élt emberek világszemléletébe és megmutatják saját koruk egy részletét. Ennél is fontosabbnak gondolom, hogy ne feledjük, ezeken a könyveken keresztül olyan emberek szólnak hozzánk, akik saját idejükben a kard által éltek. Az ő mondanivalójukra pedig úgy hiszem, érdemes odafigyelni.
   

Offenzív és deffenzív harcmodor

 A világ harcművészeit  foglalkoztató jó néhány vitás kérdés között előkelő helyet foglal el az offenzív, azaz a támadást előnyben részesítő és a defenzív, vagyis a védekezést preferáló harcmodorok közötti különbségtétel. Ezek egyikének, vagy másikának előnyben részesítése nem csak ma, hanem régen sem képezte egyetértés tárgyát, egyértelműen látszik, hogy a különböző szerzők preferenciái eltérnek. Van, aki tisztán kiáll valamelyik megközelítés mellett és van, aki középre helyezi magát.

Az alábbiakban megpróbálom a saját tapasztalataim és olvasmányaim alapján röviden összefoglalni a két stílus előnyeit és hátrányait, tradíciótól függetlenül (bár példákat fogok hozni). Természetesen ez egy nyitott téma, amiben minden komolya vehető véleménynek van helye, ha rendelkezel ilyennel, oszd meg a köz javára!

Offenzív harc:

 Itt rögtön muszáj megemlíteni a Lichtenauer-i tradíciót, mint a talán legszélesebb körben ismert példát a Hema-ban, ahol ez egyértelműen megjelenik ( meg kell azonban jegyezni, hogy nem csak ezt és nem csak egyféleképpen használja!). A lényege, hogy az ellenfél folyamatosan nyomás alatt legyen tartva, ne engedjük "levegőhöz jutni", átvenni a kezdeményezést. Ezt elsősorban úgy érjük el, hogy olyan támadásokat teszünk folyamatosan, amikre muszáj reagálnia, muszáj magát védenie. Mivel az akció alapesetben gyorsabb, mint a reakció, nagyon valószínű, hogy ha nem is az első, vagy a második támadásunkkal, de előbb-utóbb el fogjuk találni. Ami lényeges elem, hogy nem eszetlenül csapkodjuk, hanem folyamatosan elemezve a helyzetet, váltogatva a támadási szögeket és figyelve a felbukkanó nyílásokat támadjuk az ellenfelet. Hátránya, hogy könnyen átcsúszhat az előbb említett csapkodásba, főleg gyakorlatlanabb vívó esetében, ahol csak odáig jut el, hogy folyamatosan támad, de nincs mögötte koncepció és nem figyel arra, hogy közben magát védje, lezárja a lehetséges ellentámadások elől a lehetőségeket.

Egy másik lehetséges hátrány, hogy ha az ellenfél valamiért "elfelejti", hogy védekeznie kell (vagy, mert, khmm, nem túl okos, vagy mert olyan a vívás, pl. pontokra megy, hogy bevállalja) és szintén támad, akkor nagyon könnyen lesz dupla halál a manőverből. 

 Előnye, hogy ha jól van kivitelezve és az ellenfél is tényleg védeni akarja magát, akkor valóban majdnem teljes kontrollt lehet nyerni a harcban így, egyszerűen azzal, hogy fizikálisan és pszichológiailag is elnyomjuk a szembenállót, esélyt sem adunk neki arra, hogy veszélyeztessen minket. Előfordulhat, hogy már azelőtt ártalmatlanná tesszük, hogy egyáltalán lelkileg igazán felkészült volna a harcra. Ahogy a mondás is tartja: "legjobb védekezés a támadás".


Deffenzív harc:

 Tulajdonképpen az előző ellentéte. Itt a prioritásunk az, hogy előbb biztonságba helyezzük magunkat az ellenfél támadása elől, azután, ha a lehetőség magától felkínálkozik, vagy sikerül megteremteni, visszatámadunk.

Miért nem támadunk először? Ennek nagyon sok oka lehet. Elképzelhető, hogy az ellenfél egyszerűen fizikai előnyben van, például hosszabb az elérési távja, ebben az esetben ha megtámadjuk, akkor ő előbb fog minket a mozdulat közben elérni, amikor esetleg egyáltalán nem tudjuk védeni magunkat. Az is előfordulhat, hogy nem tudjuk, mire számítsunk és szeretnénk kiismerni a mozgását, stílusát, vagy hogy egyszerűen egy nagyon agresszív ellenféllel kerülünk szembe, vagy egy önvédelmi helyzetben maga a szituáció olyan, hogy mielőtt mi elkezdenénk egy támadást kivitelezni, már magunk állunk támadás alatt. Ilyenkor egyértelműen az az első lépés, hogy védekezzünk és életben maradjunk.

 Hátránya, hogy könnyen átcsúszhat passzivitásba, amikor csak védekezünk és nem támadunk vissza, ilyen módon végleg elveszítve a kezdeményezést és valószínűleg a harcot is. Tulajdonképpen áldozataivá válunk a helyesen kivitelezett offenzív harcmodornak. Előnye ezzel szemben, hogy ha nem "csak védekezünk", hanem van egy terv a fejünkben, akkor bele tudjuk csalni az ellenfelet, hogy a nekünk kedvező helyen támadjon, amit jól tudunk védeni és  úgy visszatámadni, hogy mi biztonságban legyünk ő pedig lehetőleg ne tudja hárítani a riposztunkat.

 Általában, mivel az embernek természetes reflexe a védekezés, sokszor előfordul, hogy kezdőknek könnyebb ezt megtanítani, bár a kivitelezéshez szükséges lélekjelenlét és tapasztalat. Ezeket viszont maga a módszer gyakorlása közben el tudják sajátítani és tudják e téren meglévő hiányosságaikat fejleszteni. Dall'Agocchie a bolognai tradícióból a könyvében pontosan ezt a megközelítést alkalmazza azaz előbb megtanítja az embert védekezni és visszatámadni, majd később elsőként biztonságosan támadni.


Konklúzió:

 Mindkét módszerről elmondható, hogy alapjában véve egy dologra épül, a harc irányítására. Teljesen mindegy, hogy ezt hogy érjük el. Lényegében mindig arra törekszünk, hogy a mi terveink szerint alakuljanak az események, mi tudjuk rákényszeríteni a játékunkat az ellenfélre és ne fordítva. Ez persze feltételezi, hogy van tervünk. Nem eszetlenül megyünk előre, hanem offenzíven harcolunk, illetve nem csak védekezünk, hanem deffenzíven küzdünk. Mindig az a kedvező végeredmény, hogy mi biztonságban vagyunk, az ellenfél pedig ott és olyan módon legyen, ahol és ahogy mi szeretnénk. Lehetőleg a földön, több darabban.

 Érdemes megjegyezni, hogy nagyon-nagyon ritka az, hogy valaki csak az egyik, vagy másik stratégiát alkalmazza, jellemzőbb, hogy mindig a szituációnak és az ellenfélnek megfelelő megközelítés mellett dönt. Egy-egy harcon belül általában szintén váltakoznak a stratégiák, ahogy az egyik fél támad, a másik védi és sikeresen visszatámad, ezt pedig az első védi és így tovább.

 Van persze , akinek egyik, vagy másik módszer természetesebb, preferáltabb, vagy éppen teljesen szituációfüggően választ, ez így volt több száz évvel ezelőtt is, ahogy egyértelműen kivehető a régi könyvekből  és így van ma is minden harcművészetben és küzdősportban. Van, ahol az alapító mester preferenciája az egész stílusra rányomja a bélyegét és van ahol egy iskolán belül mesterről-mesterre változik a hozzáállás, bár a technika-készlet ugyanaz marad. 

 Lényegében, csináljunk bármit, a fontos mindig az, hogy ezt ésszel tegyük, kalkulálva, a saját biztonságunkat előtérbe helyezve. Így válik a harc művészetté.

Lövészet szobában

Szóóóóóval, íjászat.

 Alapvetően én ezt az egész régi fegyverek/harcművészetek/stb. bizniszt az íjászattal kezdtem, még valahogy általános hetedikben. Azóta történt sok minden, ami miatt ez a dolog eléggé háttérbe szorult az életemben, de megszabadulni tőle nem sikerült, ma is legalább annyira tartom magam íjásznak, mint vívónak.

  Időről-időre fel is buzdul bennem a lelkesedés, hogy ismét aktívabbá váljak ezen a téren, de, jobbára külső körülmények miatt ez eddig kimerült abban, hogy rendszeresen gyakorolgattam otthon. Jelenleg dolgozom egy akcióterven, hogy ezen változtassak magam számára és nagyobb körben is, remélem működni fog.

 Arról, hogy az íjászat mennyire tekinthető harcművészetnek és mennyire tartozik a Hema-hoz, arról majd máskor, most egy gyakorlati ötlettel lepnék meg mindenkit, akinek problémája, hogy ritkán tud eljutni egy rendes pályára.


Fő a konzisztencia

 Mit jelent ez az íjászatban? Vagy, ha már itt tartunk ez sokban aplikálható a vívásra is, meg még csomó mindenre. A lényege az, hogy minden egyes lövésnek  pontosan ugyanúgy kell történnie. Természetesen a lehetőségekhez mérten, teljesen sosem lesz az és egy terepversenyen a terep is belekényszeríthet teljesen extrém, szokatlan helyzetekbe, pózokba, nem is beszélve a tényleges vadászatról, ha valaki abban is benne van. Viszont törekedni kell rá, hogy a feszítés, tartás, oldás, horgonyzás és a többi a lehető legegységesebb legyen, mivel, ahogy több mesteríjász vallja: "többet ér egy íjász tökéletlen technikával, aki minden esetben ugyanúgy lő, mint az, akinek időnként tökéletes a technikája". Ennek oka a lövés alapvető tulajdonsága, hogy felnagyít mindent. Egy pár milliméteres elmozdulás, vagy változtatás a tartásban több méteres tévesztést jelenthet 25 méterről. Az állandóság egészen egyszerűen szükséges hozzá, hogy képesek legyünk eltalálni a célt, mivel a lehetséges változók leszűkülnek rajtunk kívül állókra, így pedig az agyunk már tud kalkulálni. Képzeld el, milyen lenne pl. kardozni, ha minden vágást más technikával akarnál megtenni? vagy még inkább, ha a mozdulatok között folyamatosan változna a kard hossza? Na, ez pont ugyanaz, mintha nem ugyanott horgonyzol minden lövésnél.

 (Akinek ismeretlenek a szakszavak: google! :) Meg majd egyszer írok talán egy általános ismertetőt, de annyira triviális info, elsőre kidobja a megfelelő wikioldalt...)

 Ezt az állandóságot a lövés folyamatában nézetem szerint érdemes az előtt begyakorolni, mielőtt az ember elkezd távolabbi célra lőni. Higyjétek el, tapasztalat, csak frusztrált lesz az ember. A japánok a zen íjászatban ezt úgy gyakorolják, hogy nagyon közelről, célzás nélkül lőnek gyenge íjjal táblára úgy, hogy a tökéletes technikára koncentrálnak (illetve nem koncentrálnak, mert ugye zen, de ebbe most ne menjünk bele). Erre egy jó alternatívát szeretnék bemutatni, amit nagyon egyszerűen meg lehet oldani akár a szobában/lakásban, nulla pluszköltséggel, biztonságosan. Azt még hozzátenném, hogy nem kell túlmisztifikálni, nem kell ezt évekig csinálni, mielőtt kimerészkedik az ember a pályára, de rendszeres gyakorlással talán még hónapokig sem. Viszont például a téli időszakban  nagyon hasznos ezzel foglalkozni, mert a tavaszi szezont egy sokkal biztosabb technikával kezdheti az ember, plusz nem lustulnak el az íjászizmok sem.

 1. lépés:

Fogjunk egy, vagy több régi, leamortizálódott vesszőt (pl. aminek letört a hegye, vagy leszakadt a tolla), majd csavarjuk be a hegyét szigetelőszalaggal/celluxal és képezzünk rajta egy "bubocot".

Figyeljünk arra, hogy ha még rajta van a fém hegy, akkor az ne lógjon ki, teljesen fedje a ragacs, több rétegben.


2. lépés:

Akasszunk fel valahova egy lepedőt úgy, hogy legyen mögötte hely és lehetőség szerint kicsit távolabb fal, a biztonság kedvéért.

Én egy ajtófélfák közé befeszíthető húzódzkodórúdra akasztottam fel a plédet, de bármi megfelel, csak legyen helye kilengeni (vagyis pl. ablakra ne :) ). Simán jó az is, ha egy madzagot feszítünk ki két akármi közé és arra dobjuk rá.


3. lépés:

 Álljunk fel szemben a cuccal, max pár méterre és kezdjünk lőni! A bubucnak köszönhetően a vessző nem fut át az anyagon, még kárt sem tesz benne, simán nekicsapódik és leesik elé. Azért azt hozzátenném, hogy 80 fontos csigás íjjal nem próbáltam, de egy átlag íjhoz ez bőven elég. Vigyázzunk, hogy szóljunk a lakásban lévő egyéb életformáknak, hogy azért ne nagyon másszanak be mögé, mert fájhat. Ha az élőlény nem meggyőzhető észérvekkel, mint például bármelyik macska, akkor csukjuk ki.

Ennyi.

 Teljesen biztonságos, alig kell hozzá hely és tökéletesen alkalmas rá, hogy az ember a technikáján dolgozzon, akár tv-zés, vagy zenehallgatás közben is. Ha közel állunk, még csukott szemmel is lehet lőni, hogy jobban tudjunk a mozdulatsorra, légzésre koncentrálni. Még többet segíthet, ha valaki kívülről tud javítani vagy felvesszük valamivel és később visszanézzük. 

Mára ennyi, jó gyakorlást!


 



 

Élő szerepjáték

Az alábbi cikket érdemesnek tartottam megosztani, részint, mert nagyon aranyos (főleg ha az ember rpg-zik), részint, mert alapvetően jó gondolatébresztő ami van benne. Egyébként ez az oldal szerintem elég jó és "kezdőbarát". Én ugyan abszolút laikus vagyok ebben az egész fitness-témában (egyelőre...), de még nem olvastam itt olyat, amit égbekiáltó marhaságnak találtam volna.

http://www.nerdfitness.com/blog/2010/05/10/real-life-role-playing-what-is-your-profession/

Size matters

Helóóó!

 Tegnap két érdekes élményem volt, amit azt hiszem érdemes megosztani, mert tanulságos. Az első Sándor Zsolti kollégával próbálgatva az olimpiai tőr vs. reneszánsz egykezes kard felállást. Természetesen ez nem tekinthető komoly... igazából semminek, mivel nem öltöztünk be, így mindkettőnk részéről a ténylegesen komoly támadások száma konvergált a nullához. Ennek ellenére megdöbbentő volt, hogy mennyire NEM tudtam követni az ő fegyverének mozgását az én egyébként könnyűnek számító egykezesemmel. Mivel a hosszuk kb. egyezett, így még elérési távban sem volt előnyöm, ami mondjuk egy rapierral lett volna. Természetesen, mint mondtam, ez nem jelent semmit, mert egyrészt az olimpiai cucc szerintem még egy smallswordnél is jóval könnyebb, másrészt (ezt azért tesztelni kellene) szerintem egy jó vágással el tudnám törni, harmadrészt éle sincs, ahogy gyakran a fegyvernek sem, amit szimulál, így ha nem konkrét szúrást kapok be, akkor azért túlságosan nem kell félnem a találattól. Amit viszont szinte biztosra veszek, hogy egy ennyire könnyű fegyverrel, ha akar, megszúr, ha nem én vagyok agresszív, mert egyszerűen annyival gyorsabb, illetve ha csak pontra vívnánk, akkor simán akármikor bevisz egy találatot az én támadásom közben. Mint mondtam, felszerelés nélkül nem tudtuk megnézni, hogy ténylegesen megtörténne-e ez, ha komolyan védenie kell magát, de szinte biztos vagyok benne, hogy igen. Konkrétabban, én lehet, hogy bevinnék egy találatot, de hogy közben átszúrja a karom/vállam az elég valószínű. Ez az egész azért is jó volt, mert számomra átélhetővé tette, hogy miért is terjedtek el anno a civil felhasználásban az egyre könnyebb, szúrásorientált kardok, ahol nem feltétlenül az ellenfél tényleges megölése volt a cél, akár úgy, hogy az valamilyen testvédelemmel van ellátva, hanem egy első vérig tartó párbaj, vagy éppen iskola-vívás. Természetesen, ha egy ilyen könnyű és vékony karddal olyan helyen szúrnak meg, akkor nagyon gyorsan elpatkolok, de gyanakszom, hogy nem ez volt legtöbbször a cél azokban a körökben, ahol ezek a kardok használatban voltak.

Amit még  fontosnak tartok, hogy szerintem az ilyen könnyű és gyors fegyverekkel való vívás (és valószínűleg a nagy múltra visszatekintő modern vívó-oktatás módszertana) hihetetlen jó reakcióidőt és távolságérzékelést fejleszt. Ez rímel arra, amit diGrassi írt az 1570-es években, a könnyű fegyverekkel való gyakorlásról. Ez egyébként jó téma, majd lehet később írok még erről.


A másik említésre méltó tapasztalat az volt, hogy elkértem egy rapiert és csak úgy random játszottam vele egy kört. Eddigi tapasztalatom a rapierokkal az volt, hogy az én ízlésemnek a hosszuk és a súlyelosztásuk miatt vágásoknál lassúak és kicsit kényelmetlenek voltak, ezért inkább a rövidebb egykezeseket preferáltam. Ez most érdekes módon teljes egészében eltűnt (természetesen azért a hosszabb penge miatt a megteendő körív egy vágásnál továbbra is hosszabb, ami némileg lassabbá teszi). Nem a szóban forgó rapieron múlt, mert ez a darab volt már többször a kezemben ez előtt is. Szerintem arról van szó, hogy egyszerűen megerősödött a csuklóm és az alkarom a könnyű, ámde a régebbieknél fejnehezebb egykezes kardommal való gyakorlás alatt. Konkrétan úgy éreztem, hogy a rapier-ral ugyanazokat a dolgokat, ugyanazzal a sebességgel meg tudom csinálni, mint a cirka 15 centivel rövidebb egykezessel, nem éreztem igazán különbséget a kettő között. Lehet, hogy ez tényleg azért van, mert a súlyuk nagyjából egyezik és a súlyeloszlásuk is hasonló.  Hosszú távon még nem tudom, hogy ez a személyes penge-preferenciáimon fog-e változtatni, de elképzelhetőnek tartom, hogy el fogok mozdulni a hosszabb pengék irányába, talán a 95 centi körüli tartományba. Ami ebben fontos, hogy ismét meggyőződtem róla, hogy érdemes újra-és-újra felülvizsgálnia az embernek a berögződéseit, mert az, ahogyan egy bizonyos típusú fegyverhez viszonyulunk sokat változhat olyan okokból is, amikre nem is gondolnánk, vagy észre sem vesszük.

További gondolatok a specializált fegyverekről

Matt Easton nemrég rakott fel két videót, amiben arról beszél, hogy vannak, akik szerint egy specializált fegyver valamiképp "rosszabb":

http://www.youtube.com/watch?v=k48XNNg6J9A&list=UUt14YOvYhd5FCGCwcjhrOdA
http://www.youtube.com/watch?v=Rsp80WK2wpU&list=UUt14YOvYhd5FCGCwcjhrOdA

Érdekeseket mond, nagyjából én a magam részéről egyet is értek vele a legtöbb dologban, abban különösen, hogy inkább azon múlik a dolog, hogy az adott embernek mi áll kézre, erre jó példa a második videóban a tiszti kard. Azt szerintem azért fontos hozzátenni, hogy mindezek nem légüres térben léteztek, vagyis egy "jack of all trade" jellegű kard, az valószínűleg azért olyan, mert a lehető legtöbb szituációban, fegyver és páncél ellen kellett, hogy helyt álljon (ez nagyon felületes vélemény részemről, de szerintem a katonai kardok nagy része szükségszerűen ilyen volt, persze mindig a saját korszakuknak megfelelve).

Ami szerintem nagyon klasz a régi iskolákban, az az, hogy lehet finomhangolni. Nem kell olyan éles kategóriákat elképzelni a fegyverek között, mint ahogy ma sokszor teszik. Már írtam a reneszánsz egykezes kard, meg a rapier közti szerintem gyakorlatilag nem létező határvonalról. Ha megnézzük a két végállapotot, akkor egyértelmű a különbség, de a kettő között volt kismillió átmeneti forma, amik ráadásul nem követték egymást, hanem egymás mellett léteztek. Én ezt kb. úgy látom, mint ma a katonaságnál, hogy aki megteheti, az a szolgálati fegyverét úgy "tuningolja" kiegészítőkkel, hogy neki kézre álljon.

 Vívóiskolákban szintén. Szerintem sokszor nem igazán lehet kijelenteni, hogy egy-egy iskola pl. inkább szúr, a másik vág, ezek szerintem inkább az adott könyv szerzőjének személyes preferenciái (ez természetesen a több szerzőt felvonultató tradíciókra igaz, a régebbi, egy könyvből/szerzőből álló tradícióknál ott más a helyzet, pl. Fiore, ezeknél a kijelentés azért áll meg, mert csak arról az egyről beszélünk :)). Példaként a Dardi-féle tradícióban a korábbi szerzők inkább tendálnak a szélesebb vágások felé, a későbbiek meg a szúrás felé. Persze más tradíciókban meg egyértelmű a preferencia több szerzőn keresztül. Most egy mai gyakorló elmehet akármelyik irányba, vagy akár választhat egy totál középutat, a lényeg szerintem inkább az, hogy azt amit ő csinál, azt jól csinálja és ahogy már régebben írtam, ha tudod, hogy a másik fegyvere/vívása miben jó, szemben a tieddel, akkor azt is tudod, hogy miben rosszabb, erre érdemes vívásban rámenni, ezért érdemes minél többfélét ismerni.

Szablya

Ez rövid lesz. Tervben van, hogy végig fogok futni néhány szablyavívós könyvön. Hogy miért?

1. ok: mert az alapján amit eddig láttam és olvastam belőle, nagyon-nagyon hasonlít a 16. századi egykezes kardhoz a vívása. (nem véletlenül, erről majd később), így gyakorlatilag nem kell a nulláról kezdenem, csak kiegészíteni és finomhangolni a fegyverhez, amit már amúgy is tudok, de majd még kiderül, hogy ez mennyire van így.

2. ok: a szablyák jól néznek ki, főleg a díszesebb kosarúak.


3. ok:

Yes. Pirates. Any other arguments are invalid :).

Javítás

A múltkori cikkben írtam, hogy a rapiernak gyakorlatilag nincs vágási potenciálja. Nos, kicsit utánanéztem ennek a népszerű sztereotípiának és ki kell javítanom magam: nem igaz, van neki.

 Rapierral simán lehet nagyon mély, akár csontot is sértő vágott sebeket ejteni, különösen az olyan kevésbé fedett részeken, mint fej, kezek. Amiért mégis nagyon háttérbe szorul ez a típusú támadás a szúrás mögött, annak oka inkább az, hogy a rapier az utóbbira van optimalizálva. Hosszú és fejnehéz, ami nagy elérési távot és az ellenfél pengéjének jobb dominálási lehetőségét segíti elő, viszont lassúvá és a csukló számára megterhelővé teszi a vágásokat. Egész egyszerűen a hossza miatt nagy köríven mozog vágáskor és a súlypontja miatt fárasztó.

 A másik ok, hogy, mivel egy alapvetően nagyon könnyű és keskeny, pengéről beszélünk, bár a húst teljesen jól vágja, de ha valami ellenállóbb anyaggal (valamilyen páncél, bélelt kabát, több réteg ruha) kerül szembe, sokat veszít a hatékonyságából. Nem vagyok fizikus, de arra tippelek, hogy a mozgási energiáról, meg a súlyról szól a dolog, de biztos, hogy benne van a penge keresztmetszete is.

Összegezve, a rapier igenis alkalmas fájdalmas, mély vágott sebek ejtésére, még ha végtagot nem is fogunk csonkolni vele, de ez nem a legcélszerűbb felhasználási módja (a vívókönyvekben, lévő vágások is általában második-harmadik támadások, amiket az ellenfél reakciója tesz lehetővé), mivel a szúrás-központú vívásra van optimalizálva, lévén egy alapvetően könnyű, nem katonai, hanem "civil" felhasználásra (párbaj, önvédelem) specializált fegyver, aminek maradéktalanul meg is felel.

Végül, egy nagyon érzékletes jelenet a Rob Roy c. filmből: http://www.youtube.com/watch?v=27M5KWI_q50. Nem mentes a szokásos hibáktól, de elég jó és hangulatos :).

A legjobb fegyver

 Az előző bejegyzésben sokat írtam arról, hogy mik az egyes fegyverek és kombinációk előnyei. Ehhez kapcsolódóan gondoltam, hogy érdemes tenni egy fontos megállapítást.

Nincs. Olyan. Hogy. Legjobb. Fegyver.

Nem, tényleg nincs. Persze, most szorítkozzunk a blog témájához tartozó közelharci fegyverekre. Minden kontextus függő, azaz egy adott fegyver általában egy adott célra, adott körülmények között, adott társadalmi, jogi és egyéb kulturális (pl. divat!) helyzetben jött létre. Természetesem volt fejlődés, az előállítási módszerekben, vagy pl. a kardokon a kézvédelem fejlődésében (és még ez sem egyértelmű kérdés, hiszen egy kosaras kardon, ha szétmegy az éle, nem tudod megfordítani, így kvázi az élettartama kisebb lehet, cserébe védi a pici ujjacskákat), de összességében ez sokkal összetettebb kérdés, mint az, hogy xy jobb-e, mint zw.

Vegyünk egy példát, egykezes kard és rapier: sokáig uralkodó volt és még ma is gyakori az a felfogás, hogy az előbbit felváltotta az utóbbi, hogy a rapier az egykezes kard követekző evolúciós lépcsőfoka. Csakhogy ez nem igaz. A kettő között nagyon sokszor elmosódott a határvonal, ember legyen a talpán, aki egy 16. századi, 90-100 centi közti pengehosszúságú egykezes kardról megmondja, hogy az most micsoda pontosan. Arról nem is szólva, hogy a fegyverek esetében ritkán beszélhetünk arról, hogy valami felváltott volna egy régebbi konstrukciót, sokkal gyakoribb volt, hogy a kettő párhuzamosan létezett tovább, mivel mindkettőnek megvolt a létjogosultsága. Ez esetben érdekes, hogy a rapier már rég eltűnt, amikor nehezebb, egykezes szúrú-vágó kardokat még mindig használtak, pl. a skótok.

Ugyanígy, könnyű azt hinni, hogy a hosszúkard volt a legfontosabb/legjobb fegyver, merthogy a késő-középkori német vívókönyvekben az szerepel legtöbbet, de ezek a könyvek egy adott társadalmi csoportnak szóltak, egy adott régióban/kultúrális közegben. A leggyakoribb fegyver a valamilyen egykezes kard és buckler volt a középkorban, nem a hosszúkard, erre bőséges bizonyítékmennyiség van.

 Soha nem szabad elfelejteni, hogy a fegyverek nem légüres térben léteztek, nagyon fontos szempont volt az is, hogy a felhasználási célterülethez illeszkedjen. Ha simán választanom kéne, hogy egy élet-halál harcban lándzsával, vagy rapier-ral legyek, egyértelműen a lándzsát választom. Ha viszont abban kell döntenem, hogy napi szinten mit hordjak magammal önvédelmi fegyverként, akkor egyértelműen a rapiert.

 Ezen túlmenően, ahogy az előző bejegyzésben írtam a hosszúkard kapcsán, mindig, amikor elmegy egy fegyver egy specializáció irányába, mindig nyer bizonyos területeken és veszít másokon. Az előző példához visszatérve, a rapier-nak nagyobb az elérési távja, gyorsabban mozgatható a hegye a súlyelosztása miatt, így egy lassabb fegyver nehezebben tud rá reagálni és az ember eleve messzebbre kerül az ellenféltől, ami mindig jó. Cserébe, a hossza miatt kevésbé fordulékony, nehezebb vele kötésekből kijönni és a vágóereje gyakorlatilag nem létezik. A rapier egy specializált fegyver, ami nagyon jó, abban amit csinál, sokkal jobb, mint egy általánosabb felhasználási körű egykezes kard és a vívása is alkalmazkodott ehhez. De ez nem teszi jobb fegyverré! Itt jön be a cross-training fontossága, hogy az ember a saját kedvenc fegyverén kívül megismerje a többit is, mert ha azt várja egykezes karddal, hogy a rapier ugyanúgy fog viselkedni, csak max. hosszabb, akkor csúnya meglepetések érhetik, de ha tudja, hogy egy rapier miben erős és miben gyenge, akkor nincs mitől félni, az erősségek kompenzálhatóvá, a gyengeségek pedig kihasználhatóvá válnak és még egy előnytelen helyzetből is ki lehet jönni jól. Végeredményben soha nem a fegyver győz, hanem az ember.

Fegyverkombinációk

 Ahogy nem érzi magát mindenki jól ugyanabban a cipőben, így az én véleményem az, hogy a fegyverek esetében is érdemes megkeresni azt, ami nekünk a legjobban fekszik, leginkább tudjuk úgy forgatni, hogy ne okozzon megerőltetést sem fizikailag, sem "agyilag". Ez már csak azért is előnyös, mert modern HEMA-gyakorlók lévén a legtöbbünknek elég korlátozott az ideje, amit gyakorlásra fordíthat, azt pedig szerintem érdemes arra koncentrálva végezni, amivel a legjobb eredményeket érhetjük el.

 Ez nem azt jelenti, hogy ne gyakoroljunk más fegyverekkel! A cross-tréningnek sok pozitív hatása van, például növeli a látóteret, jobban megérti az ember az általános alapelveket, nem ragad bele egy rendszer, vagy fegyver elméleti és gyakorlati nézőpontjába. további haszon, hogy így valamilyen szinten kiismeri a többi fegyver használatának alapjait, ami nagyságrendekkel növeli az ellenük való vívás hatékonyságát.

Alább következik az általam ismert/használt fegyverek és párosítások rövid összehasonlítása, ez nem szentírás, szigorúan magánvélemény! A rapiert itt nem választom külön az egykezes kardtól, mert nagyon elmosódik a kettő között a határvonal a 16. században, amire jelenleg koncentrálok, még ha később már jól megkülönböztethető is a vívása. Gyakorlatilag ugyanazokat a kiegészítő fegyvereket használták mindkettőhöz. A felsorolás messze nem teljes, mert például a skót broadsword+pajsz vívásról nem tudok túl sokat.

Egykezes kard önmagában: az alap. Véleményem szerint ezzel lehet a legjobban megtanulni a vívás alapjait. Önmagában hátrányban lehet a többi fegyverrel szemben, de ez nem feltétlenül van így, mert van, aki egy karddal sokkal ügyesebb, mint másodfegyverrel kiegészítve és kompetens ellenfél bárki számára. Ezt megerősítik a vívókönyvek is, mikor azt írják, hogy aki jól vív egy karddal, az nincs hátrányban semmi ellen, de persze a vélemények náluk sem egyeztek ebben a témában (sem).
Mivel a bal kéz szabadon van, több lehetőség nyílik birkózófogások alkalmazására, vagy lefegyverzésre.

Kard és kis pajzsok: gyakorlatilag a történelem folyamán a legtöbbet használt fegyverkombó és nem véletlenül. A régebbi rendszerekben a pajzs hatékonyan védte a kardforgató kezet és rengeteg plusz technikával, lekötéssel, ütéssel gazdagította a repertoárt. A későbbi rendszerekben ez annyit változott, hogy az összetett markolatvédelmek megjelenésével a két kéz eltávolodhatott egymástól, így a pajzsnak nagyobb mozgástere lett. Többféle pajzs volt használatban, a leggyakoribb a buckler és az olaszoknál a targa(négyszögletű, hullámos felszínű).

 Nagy előnye, hogy védi a pajzstartó kezet, ellentétben a tőrrel és jóval nagyobb felületet takar ki, de kisebb a támadási potenciálja, bár természetesen lehet vele jó nagyot ütni. Hátránya lehet még, hogy a támadó fegyvert nehezebb vele elkapni, mert lecsúszhat a sima felületről, de erre volt nagyon sok trükkös megoldás. A korábbi, vágás-orientáltabb rendszerekben ez volt az alapfegyver.

Kard és nagy pajzsok: A viking, a normann cseppajzs és a lovagi pajzs használatáról egyelőre nem rendelkezünk írásos forrással. Az olaszoktól a reneszánszból van forrás (elég sok) egy közepes méretű, kerek, alkarra szíjazott pajzsról, a rotelláról. Ez kb. 60 cm átmérőjű, sokszor fém, vagy bőr és domború. Én még nem próbáltam, elméletben azt tudom mondani róla, hogy biztosan nagyon jól véd a mérete miatt, de nehéz vele a bal lábat védeni és bizonyos mozdulatoknál kitakarhatja az ember látóterét. Könnyebb embereknek (mint én) esetleg az egyensúlyát ronthatja, de ez csak tipp. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy nagyon hatékony, mert rengeteg vívókönyvben szerepel és a művészeti források tanulsága szerint is gyakori volt.

Kard és tőr: jelenlegi személyes kedvencem, de megpróbálok objektív lenni :). Nagyon jó kombináció, ez is sokáig volt elsődleges párosítás. Elsősorban szúrásorientáltabb stílus ellen jó, erős vágásokat nehezebb vele hárítani, mint pajzzsal, de messze nem megoldhatatlan. Kifejezetten támogatja az egyszerre védekezést és támadást és a kombinációkat. Előnye a pajzsokkal szemben, hogy jól le lehet vele kötni az ellenfél kardját és az, hogy önmagában, vagy közelharci/birkózási helyzetben/ellen is hatékonyan használható, így jó védelmet nyújt, ha például egy hosszúkardos birkózni akarna. Hátránya, hogy oda kell figyelni a tőrös kézre, mert nagyon támadható. Ja és a tőrt lehet dobni, ha nagyon muszáj és igen, ez is le van írva vívókönyvben :). 

Kard és köpeny: szintén nincs belőle személyes tapasztalatom (én jobban szeretek két éles-hegyes cuccal dolgozni), de a többiek munkája alapján úgy tűnik, hogy nagyon jó! Szerintem az az előnye, hogy sokat kitakar az emberből és hogy jól le lehet vele kötni az ellenfél fegyverét, vagy elterelni a figyelmét pl. azzal, hogy az arcába dobod. Hátrányának látom, hogy nagyon oda kell figyelni a bal kézre mert hiába van rá feltekerve pár réteg anyag, azért egy erős ütés bőven törhet csontot. Mindenesetre nagyon trükkös és király cucc.

Két kard: az überbrutál elfkósza fegyvermester kombó :). Meglepően sok könyvben szerepel, szóval valószínűleg nem volt annyira egzotikus, mint ma gondolják, de azt leírják, hogy csatában nem igazán használták, inkább kimondottan párbajban. Fontos, hogy tényleg jól kell tudnunk vívni mindkét kezünkkel és függetleníteni őket, mert egyébként több bajt csinálunk magunknak, mint hasznot. Ha azonban tudjuk használni, akkor brutálisan hatékony, egyszerűen olyan mennyiségű támadásszámot és szöget ad, amivel egy ellenfél nagyon nehezen birkózik meg. Hátránya szerintem, hogy kicsit kiszámítható egy idő után, mert véges a kombinációk mennyisége, amiket úgy meg tud csinálni az ember, hogy ne akadjanak össze. További hátrány, hogy védekezésben szerintem kevésbé jó, mint a tőr, vagy a pajzsok, mert a hosszabb fegyvert könnyebb eltolni, rátolni a másikra, összeakasztani őket. Továbbá, ha az ember eszetlenül csapkod velük, akkor nagyon kinyitja magát pl. egy gyors szúrás ellen. Mégis, ahogy írtam, ha valaki ért hozzá, akkor nagyon-nagyon brutális.

Kard és hárítókesztyű: erről annyit tudok mondani, hogy van :). Az az egy forrás, ami tudomásom szerint foglalkozik vele, olasz, de pár menet le van fordítva angolra. Ki még nem próbáltam, de ha jól értem, akkor a lényege az, hogy a kesztyűvel is lehet hárítani, mert speciálisan páncélozott, de az biztos, hogy sokat használja a kesztyűs kezet az ellenfél fegyverének megragadására.  

Hosszúkard: gondolkodtam, hogy ideírjam-e, mert végülis nem "kombó", de úgy döntöttem, hogy mivel ez a ma leggyakoribb fegyver így van helye a felsorolásban. Szintén jól lehet vele tanítani az alapokat, bár szerintem eredményezhet rossz berögződéseket, elsősorban a nyers erőből vívást. Elvileg a két kéz és a kis súlykülönbség miatt kisebb erő kell a forgatásához, mint egy egykezes fegyveréhez, de én mégis azt vettem észre, hogy merevebb és lassabb vele a mozgásom, rosszabb a lábmunkám, mert a hátizmaim és a vállövem a kezek és a felsőtest pozíciója miatt jobban befeszülnek. Ez persze lehet egyéni probléma. Ami a lényegi elem, hogy tulajdonképpen a hosszúkard esetében a második fegyver jelentette előnyöket, mint az egyidejű védekezésre és támadásra nyíló több lehetőség, vagy a több támadható felület lezárása, beáldozzuk a nagyobb forgatónyomatékért, a gyorsabb és erősebb ütésekért és a fegyver feletti nagyobb kontrollért. Ez teljesen a használótól függ, hogy jó bolt-e, én speciel jobban szeretek két fegyverrel vívni, de a hosszúkard méltán népszerű, mert nagyon jó. Másodfegyver és összetett markolat híján a kezek nagyon kitettek, illetve ha sikerül jól lekötni a kardot az egyik fegyverrel/kézzel, akkor az ellenfél igen nagy bajba kerülhet (vagy nem, amennyiben jó birkózó, lásd lentebb). Elsőre úgy tűnhet, hogy nagyobb az elérési távja és ez igaz is a rövidebb középkori egykezes kardok ellen, de a reneszánsz kardok nagyjából vele megegyező pengehosszal rendelkeztek, ráadásul biomechanikai okokból messzebbre elér az ember, ha be tud fordulni a kéz mögé, így ott ez nem érvényes. Rapier-okkal pedig még meg is fordul a helyzet.

 Ahogy az egykezes kardnál, a bal kéz itt is nagyon jól használható birkózásra, lefegyverzésre mivel a markolatot elengedni minimális idő. Viszont ilyenkor (kard dinamikájától függően) sokat romolhat a kontrollunk a kard felett egy kézzel. Ezzel együtt tény, hogy a hosszúkard vívásának nagyon fontos részét képezi a birkózás-belharc, sokszor végződik ebben az eső néhány ütésváltás után (amennyiben az adott edzésen/versenyen engedélyezett). 

Szálfegyverek és kétkezes kardok: tapasztalat híján ezekről nem írnék túl sokat. Ami biztosan mellettük szól, az az elérési táv és a hosszúkardhoz hasonlóan a nagy ütőerő és kontrollálhatóság. Igazából a világtörténelmet megnézve mindig és mindenhol a legnagyobb számban használt csatafegyverek. A kétkezes kardot mérete és súlya és felhasználási területe miatt ide soroltam. Hátrányuk talán az, hogy ha az ember bekerül a hegy mögé, esetleg még el is tudja kapni a nyelet, akkor eléggé nyert helyzetben van, illetve az, hogy a fa nyeleket egy karddal szét lehet verni :). Meg természetesen az, hogy mint hétköznapi, önvédelmi fegyver, nem túl praktikusak.


Tőr: azért érdemes megemlíteni, mert önvédelmi helyzetben sok vívókönyvben szerepel tőr tőr ellen és pusztakéz tőr ellen, néha még tőr kard ellen is. Tőr-tőr ellen az gyakorlatilag nagyon hasonlít a modern bajonett/késharchoz. Ha tőrt kényszerülünk használni kard ellen, akkor egyértelmű hátrányban vagyunk. Nem megoldhatatlan, mert a tőrrel lehet blokkolni a kardot és bemenni mögé, de egyértelműen hátrányos helyzet. Tulajdonképen jobban megéri hozzávágni az ellenfélhez és elfutni. Specifikus helyzetben, mint pl. egy szűk sikátorban lehet előnye, de mivel párbalyvívással foglalkozunk, így ez elhanyagolható. A tőrrel való vívás és a birkózás között gyakorlatilag nagyon vékony a határ, különösen a korábbi, rondell és hasonló tőröket használó tradícióknál, mindben aktívan használjuk mindkét kezet fogásokra, törésekre, feszítésekre. Ez természetesen igaz akkor is, ha más fegyver ellen megyünk, jellemző, hogy a tőrrel valahogy hárítjuk a hosszabb fegyvert és megpróbálunk birkózótávolságra kerülni.


 Remélem az összehasonlítás hasznos volt, ha valakinek saját, esetleg különböző tapasztalati vannak, ne habozzatok kommentelni!

Mix it!

A hosszúkardot, mint fegyvert eddig is elismertem (végülis nem véletlenül volt használatban annyi ideig, ebben csak az egykezes kard előzi meg, már ha egybe vesszük annak rengeteg típusát), de valahogy sosem találtam meg benne igazán magamat. Valószínű ennek két fő oka van, mégpedig hogy egyrészt nekem az egykezes fegyverek ösztönösen jobban kézre esnek, másrészt, hogy nem láttam eddig olyan iskolát, tradíciót, ami teljes egészében tetszett volna. Mindben voltak olyan részletek, amik miatt nem éreztem magam otthon benne, ezért jobbára random elemekkel is vívtam. A mai edzés alatt ismét elővettem a hosszúkardot, eredetileg azért, mert az egykezesem szervízben van, és gondoltam sebaj, legalább erősödik a karom az 1.7 kilótól :). Elkezdtem csak úgy vegyesen gyakorolgatni, némi Lichtenauert, némi Marozzo-t, némi egykezes kardos technikát és közben elkezdtem gondolkodni, hogy ez így nem is rossz! Mert mi van, ha fogok egy Marozzo-s alapállást, ami nagyon jó csali az ellenfélnek, majd még mindig Marozzo-s lábmunkával védek és folytatom egy Zwerhau-val és kijövök belőle egy félig németes-félig egykezes kardos kombinációval???

 Ez így nagyon Frankenfencing-nek hangzik ugye? Az is. Viszont tény, hogy a ma ismert, nagyra becsült tradícióink is ugyanígy keletkeztek. Lichtenauer, Fiore Meyer és nagyjából szinte mindenki ír valamilyen formában arról, hogy kiktől tanult, sok esetben szerte Európában, ugyanis akkor szokás volt nekiindulni a nagyvilágnak tudást gyűjteni (hjah, nem volt net...). A japánoknak volt erre egy külön kifejezésük, ami most nem jut eszembe. Amit ebből ki akarok hozni, hogy a dolgok mixelése az ember egyéni ízlése szerint nem egy elrugaszkodott gondolat, hanem megvannak a történelmi gyökerei.

 Ami szerintem fontos, hogy ehhez kell némi alaptudás és tapasztalat. Nincs sok értelme Lichtenauerbe rapírt keverni, amíg az ember nincs nagyjából tisztában mindkettő technika-rendszerével és elméleti hátterével, de az ember egy ponton túl eljut odáig, hogy már nem az egyes tradíciók szakterminológiájában gondolkodik, hanem általánosítja a fogalmakat, jelenségeket, itt pedig már neki lehet állni bővíteni az eszközkészletet más tradíciók doglaival az egyéni preferenciák szerint.

 Érdekesség: nyugaton és főleg Ámerikániában ezt az egész kardozósdit két fő névvel illetik. Az egyik ugyebár a HEMA (historical european martial arts), a másik a WMA (western martial arts). A kettő között nagyon sok az átfedés, sokan egymást behelyettesítő fogalomként használják, vagy az amcsik esetében azért(is), hogy ne legyen annyira szem előtt az európai gyökere már a névben. Viszont megkülönböztetik úgy is, hogy a HEMA szigorúan tradíció-centrikus, míg a WMA megengedi a dolgok keverését, mivel itt nem kizárólagosan van jelen a historical aspektus. Persze, a dolog újszerűségéből adódóan ezek még nem tisztázott fogalmak, érdekes lesz látni, hogy 20 év múlva mi lesz az Oxford Dictionary-ben róluk...

  A magam részéről mindkét irányvonalat pártolom, mind a HEMA-t, mind a WMA-t. Az első szépsége a történelmi hitelesség, a "korok illata" (nem, nem a penész...), míg a másodikban ott van a kísérletezés öröme, az új dolgok létrehozása és a saját stílus kialakítása. Azért tartsuk észben, hogy míg a régi tradíciók élet-halál helyzetekben lettek letesztelve, ha mi összerakunk valamit magunknak, bármilyen királyos is, soha nem lehetünk biztosak, hogy hogyan működne, mert a tesztelésre a legdurvább lehetőségünk az intenzív szabadvívás és a versenyzés, ami még mindig nagyon messze van az éles karddal vívott harctól! Szerencsére az irány az, hogy a versenyeken is van mindkettőnek helye, mert kint már egyre inkább pedzegetik a "kódexhű" formagyakorlatok, páros menetek behozását a versenyekre a szabadvívás és az éleskardos vágásgyakorlat mellé, afféle "triatlon" irányba elmenve. Sőt, van ahol már felmerült azon vívók külön jutalmazása egy versenyen, akik valamilyen tradícióhoz hűen vívnak végig és szépen, szóval tényleg úgy néz ki, hogy lesz helye mindennek, a történelmi hűségnek és az újításnak, egyénieskedésnek is, ami jó! :)


 Most mindezek után azt hiszem, kicsit megint gyakrabban fogom elővenni a jó öreg hosszúkardot az egykezes és a kard és tőr mellé és szépen nevelgetem ezt a kis szörnyecskét, aztán meglátjuk mi lesz belőle...

Zene és harcművészet

 Be kell vallanom, bennem mindig kettős érzelmeket kelt a kérdés, hogy edzés közben hallgassak-e zenét? Egy része ennek az, hogy működik a filmes sztereotípia, mikor a szamuráj/kung-fu mester/akármi a hegy tetején a szélbe táncoló cseresznyefa-szirmok között gyakorol, eggyé válva a körülötte lévő világgal. Vagy a vízesés alatt meditál. Ezt félretéve, íme a többéves tapasztalataim pro és kontra!

Miért ne:

- mivel külső hatás, elvonhatja a figyelmet a konkrét gyakorlásról
- megszokja az ember és ha nincs, akkor nehezen kerül olyan lelki állapotba, ami kell mondjuk vívás közben
- praktikusan, csoportos órán nem igazán lehet használni, mert hallani kell a tanárt, meg biztonsági szempontok
- észrevétlenül is alkalmazkodik az ember a zene ritmusához, ezt aztán használja szabadvívásban, amit, ha az ellenfél észrevesz, kihasználhatja

Miért igen:

- segíti a flow-élmény kialakulását
- jobban megy az idő
- segít fenntartani a lelkesedést
- ha olyan jellegű, felpörgeti az embert, ha mondjuk egész napos munka, vagy suli után este áll neki edzeni
- lehet rá gyakorlatokat építeni, pl. ritmusváltásokat


 A figyelem eltereléséről és a flow-ról bővebben azt gondolom, hogy a zene tényleg segít a külvilág kizárásában, meg abban, hogy az ember "csak csinálja" és élvezze. Viszont így belefeledkezhet annyira, hogy nem figyel oda az apróbb dolgokra (jó-e az állás, vágásmechanika, ilyesmik). Az is kérdés, hogy jó-e, ha a külvilág kizárásában és a befelé-figyelésben egy külső hatásra hagyatkozunk? Itt azért elgondolkodtató, hogy a különböző meditációs módszerek, autogén tréningek is használnak külső hatást, főleg az "elején" (ez jelenthet éveket is). Kis adalék ehhez, hogy vannak vívókönyves képek, illetve máshonnan is ábrázolások, hogy a vívótermekben ott volt a sarokban a kis zenekar edzés közben.

 Végeredményben szerintem mindent az dönt el, hogy az adott edzéssel mi a célunk? Ha még alapokat gyakoroljuk, pl. a testtartást, lépéseket, vágásokat, vagyis a cél ezek berögzítése, addig érdemesebb vagy csendes helyen csinálni, vagy csak halkabb zenével, hogy ne vonja el a figyelmet. Aztán, ha már úgy érezzük, hogy nyugodtan mehet a M*nowar, úgy is tudunk koncentrálni, akkor menjen csak! Időről-időre azért jó tényleg csendben, zene nélkül gyakorolni később is, hogy ahogy fentebb írtam, ne hagyatkozzunk rá túlságosan egy külső ingerre pszichésen. Itt is igaz, hogy nem létezik "A" Válasz, vagy a tökéletes gyakorlási mód, a legjobbat akkor tesszük, ha a lehető legtöbb módszert alkalmazzuk.

 Ha van ezzel kapcsolatba saját tapasztalat, vélemény, kommenteljetek nyugodtan, a téma nekem is eléggé felfedezésre váró terület, mostanában kezdtem komolyabban gondolkodni rajta, szóval minden vélemény szívesen látott!

Az hosszú markolatokrul.

Van egy Matt Easton nevű jóember, aki gyakorlatilag a modern HEMA kezdeteitől foglalkozik kardozással és a HEMAC-ban is alapító tag (ez a legnagyobb nevű, kutatókat tömörítő nemzetközi közösség). Namost, ennek a fickónak van fent YT-on egy rakat videója, amiket érdemes megnézni, mert ugyan inkább laikusoknak készülnek, de értelmeseket mond bennük. A legutóbbi ilyenje: http://www.youtube.com/watch?v=AdnIQljDw-g  .

 Ebben arról beszél, hogy a mai hosszúkard-replikák és különösen a sport célra szánt "feder-ek" penge és különösen markolathossza rendszeresen felette van a múzeumi hosszúkardok nagy részének. Bővebben nem megyek bele, nézzétek meg a videót! :)

 Ami érdekes adalék és amiért idetartozónak éreztem (a mellett, hogy tényleg érdekes téma), hogy a végén felsorol egy rakás élethelyzetet, szituációt, amiben egy hosszú markolat nagyon útban lehet az embernek, amiről nekem speciel az jutott eszembe, hogy: ééés ezért (is) preferálom én az egykezes kardot, azzal az oldaladon lehet pl. táncolni és nem veri össze a hölgyed bordáit közben. :)

Fartlek

 Mostanában kevés időm volt ide írni, nyakunkon a félévkezdés az AE-ben, ami jó sok munkával jár, remélhetőleg ha túl vagyunk rajta, gyakoribbak lesznek az itteni postok is.

 Be kell vallanom valamit: utálok futni. Na jó, nem kifejezetten utálok, de sose voltam az a fajta, aki órákig képes kocogni. Egészen egyszerűen elunom. Régebben egyik barátommal jártunk ki, ami sokat javított rajta, de ő egy ideje nem ér rá, így egyedül kell megoldanom. Érdekes módon azt vettem észre, hogy ha zenét hallgatok, az csak ront a helyzeten, mert a váltakozó számok tudatosítják bennem a múló időt és valahogy még hosszabbnak tűnik. Viszont magát a futást egy fontos dolognak tartom, mert a saját magam elé kitűzött cél egy általános jó kondíció elérése, aminek a harcművészet-gyakorlás csak egy részét jelenti, bár nagyon élvezetes és hasznos részét. Namost a hosszútáv(esetemben inkább közép)futás önmagában szép és jó, de mint fentebb írtam, egyrészt nekem unalmas, másrészt például a víváshoz sokkal nem járul hozzá, mert más jellegű energiafelhasználással jár. A vívás, vagy bármilyen "verekedés" ugye áll kis intenzitású részekből, mint mikor felméred a másikat, keresed a tempo-t ahol betámadhatsz és áll hirtelen, magas intenzitású részekből, ami a tényleges ütésváltás. Több helyen is olvastam már, hogy a sima futásnál sokkal jobb edzés ehhez a fartlek (bővebben itt: http://www.futas.net/cikkek/edzestervek/fartlek-iramjatekos-futas.php), aminek a lényege, hogy futás közben váltogatja az ember a lassabb futást, kocogást, akár sétát a gyors, majdnem-sprint-szakaszokkal. Elvileg ez az általános terepfutáshoz is jó módszer (legalábbis maratonisták is csinálják) és a zombiapokalipszisra is hasznosnak tűnik. További előny számomra, hogy bár lehet hozzá csinálni nagyon részletes, másodpercre kiszámolt programot, de lehet "érzésre" is csinálni, vagyis pl. gyorsítás addig a sarokig, aztán kocogás, aztán megint gyors a tábláig. Ez nekem szimpatikus, mert őszintén szólva hülyét kapnék, ha folyamatosan az órát kéne néznem futás közben, plusz az ilyen dolgokat nem is szeretem agyonszervezni, az valahogy nagyon mesterséges hatást kelt bennem.

Ma elkezdek e szerint futni, kíváncsi leszek az eredményekre és hogy mennyire más érzés az eddigihez képest. A tapasztalatokat majd leírom, hátha másnak is jól jön.

 Ui: ez csak tipp, de szerintem maga az elmélet aplikálható bármire, pl. bringa, görkori. Görkorival csináltam már ilyet, igaz nem tudatosan, hogy szépen nyugodtan elgurlugatni, aztán ha tisztább a hely, akkor mindent bele és kifejezetten jó móka volt.

Egy kis bartitsu

 A mai edzésben a bartitsu gyakorlás volt soron (aki bővebben kíváncsi, hogy mi a bartitsu, az utána tud olvasni az Ars Ensis honlapon, mivel szerepel a spec. fegyverek között, meg Sándor Zsolti kolléga írt is jó kis cikkeket a Kardlapba ebben a témában), azon belül sima egyenes elsőkezes és hátsókezes ütés, amit, mivel a szimmetria híve vagyok (csak nekem nincs mellé két szőke bigém, ha megvan valakinek a Soul Eater anime :)...) gyakoroltam mindkét kézre, sajnos egyelőre még nagyon darabos mozgással. Az már látszik, hogy nagy szükség lenne egy boxzsákra mihamarabb, mert a levegőbe csapkodás jó, meg minden, de azért kellene egy fix célpont, aminek van ellenállása. Ezen kívül itt is és a rúgásoknál is fájó hiányát érzem kidolgozott solo drilleknek, kb. mint anno, mikor elkezdtem a vívást a Lichtenauer-i tradícióval és eljutottam oda, hogy oké, alaptechnikák gyakorlása szakadásig, de azért kéne ezeket folyamatában, egymáshoz kapcsolva is... aztán jött a bolognai vívás és jól megoldotta ezt a problémát :). Na, valami ilyesmi kéne, mint a távol-keleti hm-ekben a katák, 1-2-ről tudok is, meg láttam már egész klasszat videón, csak hát, annyira nem vagyok még ebben benne, hogy csak videó alapján tudjam értelmezni, az meg amit magamnak rakok össze, nem biztos, hogy jó.

 Apropó, rúgások. Sajnos muszáj lesz elmenni ortopédiára, mert ballábas rúgásoknál nem csak a viszonylag friss térdsérülésem kellemetlenkedik, hanem az évekkel ezelőtti combtő-sérülésem is, sőt ez utóbbi talán jobban is, aminek annyira nem örülök. Plusz hát, igen, nagyon megszoktam (meg az izomzatom is), hogy stabil alapállás két lábbal a földön, rúgásból visszajőve rendszeresen fel akarok borulni, úgyhogy most egy darabig az egyensúlyon és a megfelelő izmok edzésén lesz dolgozva, mielőtt bármi komolyabba kezdenék.

Ja, és kezd unalmas lenni, hogy ha bármi intenzívebb mozgást csinál az ember, mint a rövid séta a hűtőig, akkor gyakorlatilag dől róla a víz.

 Hozzáadtam a linklistához oldalt a bartitsu.org-ot, érdemes nézegetni, rengeteg érdekes cikket pakolnak fel rá.

És még egy szösszenet

Mint kiderült, a tegnap linkelt cikk írójának van egy másik írása is, hasonló témában: http://www.hroarr.com/giovanni-battista-gaiani-1619-an-italian-perspective-on-competitive-fencing/ . Ez arra koncentrál, hogy milyen is volt az elképzelés a kompetitív vívásról anno a 17. századi Itáliában. Tudom, hogy hosszú és tudom, hogy angolul van, de érdemes elolvasni, sőt a hozzáfűzött kommenteket is! Ez utóbbiak elég hamar átfordulnak abba a régi vitába, hogy mennyire fontosak a HEMA-ban a versenyek, hogy kéne ott kinéznie a vívásnak, milyen hibáik vannak.

 Részemről ez az egész versenyvívás-nem versenyvívás (illetve ez így nem igaz, versenyekre szükség van, inkább a "hogyan" a kérdés) dolog azért nehéz ügy, mert én még nem vettem részt semmilyen országos, vagy nemzetközi HEMA versenyen, így mindenféle véleményem csak másodlagos források (leírások, fórumok, videók, szóbeli elmesélések) alapján alakult ki.

 Az tény, hogy a régieknek nem voltak olyan modern védőfelszereléseik, mint nekünk, ezért sok olyan absztrakt szabály volt a nem halálos célú vívásban, mint nincs vágás, vagy nincs belharc, meccs leállítása, ha vadulás kezdődik. Legyünk őszinték, az emberek régen sem akartak komolyan megsérülni, vagy meghalni "buliból". Jó, persze, mindig vannak, akik ezzel nem gondolnak, vagy nem számít nekik, de azért a nagy többség egy vívóteremben töltött nap után is haza akart menni a saját lábán és ha lehet, annyi szemmel és ujjal, ahánnyal elment otthonról. Persze, tudtak brutálisak is lenni, ha olyan volt a helyzet, hogy meg kellett védeni magukat, de ahogy az előző bejegyzésben is írtam és ebben a cikkben is szerepel, ez elég élesen elvált a baráti meccsektől. Ma mi nagyobb intenzitást és tágabb technikai repertoárt engedhetünk meg magunknak, hála a modern védőfelszereléseknek, de időnként az az érzésem, hogy átesünk a lót túlsó oldalára. A védőfelszereléseink ugyanis szerintem még messze nem igazán jók. Nézzük a legalapvetőbbeket: a maszkokat. Egy másik sportból, ahol teljesen más a használt eszköz és az alkalmazott erő vettük át, nem erre a sportra van tervezve. Ellátja a feladatát, mert tudomásom szerint még senki nem halt meg és komoly fejsérülésről se tudok, DE. Messze nincs rajta elég tompítás és hátulról nem véd semmit, ami pedig egy reális lehetőség, hogy ott is van találat. Erre vannak a tarkóvédők, amiket viszont én kb. a halottnak a csók kategóriába sorolok, vagyis még mindig jobb, mintha nem lenne, de nem szívesen bízom teljesen rá az életemet. Másik ügy a kesztyűk. Gyakorlatilag nincs federes torna törött ujjak nélkül külföldön, ami azt hiszem el is mond mindent.

 Ami a fő probléma szerintem, hogy nem találtuk még meg az igazán jó ár/érték arányt ebben az egészben, nem tiszták az elvárások és nem is egyezik, hogy az egyes emberek mit várnak a versenykörnyezettől. Az, hogy egy teljesen szabad, mindent lehet harc legyen, az szerintem abszurdum. Ez a művészet arra van tervezve, hogy embereket öljünk meg vele, vagyis az eleve paradoxon, hogy egy ölésre tervezett dolgot szeretnénk teljes intenzitással és erővel használni, de mégse akarjuk megölni a másikat. Mintha kalashnyikov-val paintballoznánk. Nem csak a kardról beszélek, hanem pl. a birkózásról is. Nincs az a védőfelszerelés, ami megvéd attól, ha úgy dobnak el, hogy kitörik a nyakad, vagy az a maszk, ami megóv az agyrázkódástól (minimum!) ha valaki TÉNYLEG fejbe vág egy hosszúkarddal. Na, most ere lehet mondani, hogy bármelyik profi küzdősportban ugyanez van. Oké, de a) azért nem ugyanaz, hogy ököllel, vagy egy karddal ütöm a másik fejét, b) szerintem az egy külön emberfajta, aki szétvereti magát/szétver másokat akkor is, ha nincs rákényszerítve, meg persze itt bejön a megélhetés kérdése is, mert azért egy profi bokszoló jól keres(het). Amiben biztos vagyok, hogy én nem tartozom ebbe a csoportba egészen egyszerűen azért, mert én azokkal a srácokkal akikkel vívok szeretnék elmenni utána meginni egy sört és jókedvűen dumálni, vagyis nem akarom bántani őket, ha pedig nem akarom bántani őket, akkor egy esetleges nagy erejű akcióra nem adok ugyanakkora ellenreakciót, amiből következik, hogy én fogok megsérülni, vagyis egyértelmű, hogy van egy határ, amit nem lehet vívás közben átlépni, legyen bármilyen védőfelszerelés (legfeljebb ez a határ más-és-más az embereknél beállítottságtól függően), plusz szerintem az az intenzitás, ahol komolyan félnem kell és ennek megfelelő erővel vívni, az nem arra való, hogy jól érezzem magam hetente kétszer és sportoljak, hanem az komoly önvédelmi, vagy katonai képzés, de ugye a kardot nem használjuk önvédelemre... Azt gondolom, hogy ez régen is így zajlott, az emberek vigyáztak egymásra, ha nem vérre ment, végülis nekik még maszkjaik se voltak!

 Másik érdekes kérdés ebben a témában, hogy nyilván egy kezdőtől, akinek zúg a fülében az adrenalin, nem lehet túl nagy kontrollt elvárni. Ezt le is írja sok szerző, hogy nem, nem, ne hagyd az újakat csak úgy vívni és ne állj ki buliból vívni olyannal, aki nem tud, mert veszélyes. Nem arról van szó (ahogy ezt látná olyan, aki szerint a vívás nem komoly "harc") hogy nem tudnád legyőzni, hanem arról, hogy szegény nem tudja mit csinál, te pedig nem engeded meg magadnak azokat a dolgokat, amikkel a lehető leggyorsabban ártalmatlaníthatnád, mert ugye elvileg nem élet halál harcról van szó. Ez eddig szép és jó, de őszintén, a mai fogyasztói társadalomban, ahol minden azonnal kell és mindenki instant élményeket akar, ott nem realitás, hogy csak 3-4 év tanulás után szabadvívhasson valaki, mert akkor nem lesznek érdeklődők, legalábbis lesz kevés fanatikus, de a nagyközönséghez nem nagyon jutna el a sport.

 Ami a mai versenyekkel szemben leggyakrabban felmerül nemzetközi fórumokon is, az a technikák leromlása, a cikkhez kapcsolódó beszélgetés is eléggé erről szól. Ez egy nagyon nehéz téma, mert egyrészt, ha nem számít semmi, csak a találat, akkor tényleg sérül a forma, bár a sérül itt talán nem a legjobb szó. Inkább alkalmazkodik a környezethez. Ha, tegyük fel, valaki kifejezetten versenyekre készül, ez az ő edzésének központi eleme, akkor az valószínűleg úgy fog zajlani, hogy  kialakít egy technikai repertoárt, ami az adott környezetben, azzal az adott felszereléssel, azokkal a szabályokkal a legjobban alkalmas az adott cél elérésére, vagyis pontot szerezni. Ezzel nincs semmi baj, erről szólnak a modern küzdősportok és erről szóltak régen is, de ezt ne keverjük össze a tradicionális harcművészettel, mert csak annyira az, amennyire a tesco-s mogyorókrém nutella. Ez egy modern küzdősport ami a HEMA-ból nőtt ki és ebben a formában megvan a maga létjogosultsága, sőt haszna, mert lehet, hogy egy ilyen személy nem foglalkozik annyit egy adott könyv feldolgozásával, de mondjuk nagyságrendekkel többet az edzéselmélettel, sportpszichológiával, táplálkozással, amit aztán vica-versa hasznosíthatnak a scholarship-központú emberek, cserébe ez utóbbiak lehet, hogy találnak olyan technikát egy könyvben, amit a versenyző lát tőlük egy workshopon és be tud építeni a saját repertoárjába. Itt szerintem az a fontos, hogy tudjuk, hogy az adott rendezvény és verseny miről szól. Ha az egy olyan verseny, ahol csak a pontszerzés számít, akkor ne várjunk tiszta tradíciók szerinti vívásképeket, ha viszont számít a forma, akkor lehet, hogy az egy relaxáltabb, kisebb intenzitású verseny lesz. Amit viszont valós veszélynek látok, hogy nagyon elmegy ez a fajta modern versenyzés a fizikai képességek irányába és nem a technikai tudás fog számítani, mert rövid távon és amíg az ember egészséges és fiatal, addig hamarabb megtérül erősebbnek, gyorsabbnak, agresszívebbnek lenni, mint ténylegesen vívni tudni. Mijamoto Musashi írta az Öt Gyűrű Könyvének bevezetőjében, hogy ő 35 éves korában jött rá, hogy egyáltalán nem tud semmit a vívásról, csak "abból élt" hogy a legtöbb embernél erősebb volt, jobbak voltak a képességei és ösztönösen agresszívebb volt. Ezt látjuk a modern sportokban is, hogy 25-30-35 éves korukra a versenyzők tönkremennek, mert annyira túlhasználják a testüket. Ehhez képest ha eszünkbe jut az a szó, hogy vívómester, vagy harcművész-mester, akkor nem ez a kép ugrik be, hanem az ősz Diego de La Vega a Zorro álarcából, vagy bármelyik random távol-keleti film mestere, aki könnyed eleganciával és hibátlan technikával veri meg a vad és erős fiatalokat. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy abszolút nem vagyok az erősödés és a képességfejlesztés ellen, én is edzek, járok futni, de de a magam részéről nagyon nem örülnék, ha ezek a modern versenyek egy idő után csak arról szólnának, hogy a legatletikusabb emberek hogy tudják a lehető leggyorsabban és legerősebben ütni egymást, márpedig ez az alkalmazott szabályrendszerek felelőssége, hogy ne legyen így.

 Szerintem egyértelműen lenne igény más jellegű, "művészet-központúbb" versengésekre is, ahogy volt régen is, bár talán nem akkora, mint a form-free versenyzésre. A jövő kérdése, hogy ezek milyen formában, hogyan tudnak megvalósulni.

Cikk a párbajozásról

 Ma olvastam egy igen érdekes írást a párbajok, a mindennapi erőszak és a vívás kapcsolatáról.

 http://www.hroarr.com/fencing-culture-duelling-and-violence/

Elég hosszú, de érdemes végigolvasni, mert sok dolog számomra is meglepő, illetve új volt benne. Leginkább a 16-18. századra koncentrál, ami passzol is ahhoz az időszakhoz, amivel én foglalkozom. Dióhéjban főleg arról van szó, hogy valójában a halálos párbajok hihetetlen ritkák voltak, a párbajozás sokkal inkább egy formalizált dolog volt a nézetkülönbségek elsimítására és a komoly erőszak, történjen az akárhol, egészen másképp nézett ki, mint az a vívás, ami a vívótermekben és a párbajok alatt történt. Ez egyébként nem von le az utóbbi értékéből, azért az alapvető volt, hogy ha egy mester el volt ismerve, akkor nem (csak) azért, mert szépen vívott, hanem mert amit tanított az hatékony is volt, bár kivétel azért mindenhol van.

 Ír a cikk arról is, hogy tulajdonképpen ölési céllal kevesen tanultak vívást (katonák, zsoldosok gondolom), de nagyon sokan jártak le a terembe kb. ugyanazzal a céllal, mint mi, vagyis rekreációs sportként, testedzésként.

 Érdekes és a képbe belepasszoló összefüggés, hogy a Dardi-tradícióba tartozó Manciolino szépen leírja, hogy van egyféle vívás spada da giocco-val (tompa kard, játék kard) és van egy másik a spada da filo-val (éles kard). A kettő nem technikáiban különbözik, hanem az elérendő célban. Az elsőnél cél az, hogy az ember "szórakozzon", jól nézzen ki az amit csinál, tetsszen a közönségnek, a csajoknak :), minél több technikát használjon, csillogtassa a tudását. A második kifejezetten az éles, halálos harcra koncentrál, csak a legbiztonságosabb, legegyszerűbb dolgokat használja, a lehető leggyorsabban ártalmatlanítja az ellenfelet. Ez számomra azt jelenti, hogy a mesterek ebben a korszakban nem "látványra" mentek, vagy "csak iskolavívást" tudtak/oktattak, hanem társadalmilag megvolt az igény mindkettőre és tudták is mindkettőt. Ezt alátámasztja a cikkben említett tendencia, hogy bár a franciáknál volt a halálos párbajok legnagyobb elterjedtsége, mégse "fejlődött ki" valami nagyon pro saját vívásuk erre, hanem itáliai mesterekhez mentek tanulni, pedig arrafelé a párbaj sokkal "barátságosabb" volt, vagyis nem a vívásban volt eltérés, hanem a hozzáállásban. 

Maga a téma és a cikk azért is jó, mert rávilágít, hogy mennyire fontos ebben a témában a korabeli környezet, a társadalmi kontexktus tanulmányozása a tulajdonképpeni vívásgyakorlás és a vívókönyvek mellett, mert e nélkül bele lehet esni olyan hibába pl. hogy veszünk egy adott rapier könyvet és azt várjuk, hogy az abban leírtak alkalmasak lesznek egy több ellenfél elleni szituációban, amikor teljesen más a felhasználási területe, vagy elkönyvelünk egy Manciolino-féle technika-sorozatot rossznak, vagy nem hatékonynak, amikor a menet címében tisztán le van írva, hogy spada da giocco, vagyis bele van kódolva, hogy szép a szemnek, látványos, de nem feltétlenül csak a legesleghatékonyabb dolgok lesznek itt, amit az ember akkor vesz elő, ha meg akarja védeni magát, cserébe nagyon jó mozgásfejlesztésre, szórakoztató a közönségnek és szép is.