Az előző bejegyzésben sokat írtam arról, hogy mik az egyes fegyverek és kombinációk előnyei. Ehhez kapcsolódóan gondoltam, hogy érdemes tenni egy fontos megállapítást.
Nincs. Olyan. Hogy. Legjobb. Fegyver.
Nem, tényleg nincs. Persze, most szorítkozzunk a blog témájához tartozó közelharci fegyverekre. Minden kontextus függő, azaz egy adott fegyver általában egy adott célra, adott körülmények között, adott társadalmi, jogi és egyéb kulturális (pl. divat!) helyzetben jött létre. Természetesem volt fejlődés, az előállítási módszerekben, vagy pl. a kardokon a kézvédelem fejlődésében (és még ez sem egyértelmű kérdés, hiszen egy kosaras kardon, ha szétmegy az éle, nem tudod megfordítani, így kvázi az élettartama kisebb lehet, cserébe védi a pici ujjacskákat), de összességében ez sokkal összetettebb kérdés, mint az, hogy xy jobb-e, mint zw.
Vegyünk egy példát, egykezes kard és rapier: sokáig uralkodó volt és még ma is gyakori az a felfogás, hogy az előbbit felváltotta az utóbbi, hogy a rapier az egykezes kard követekző evolúciós lépcsőfoka. Csakhogy ez nem igaz. A kettő között nagyon sokszor elmosódott a határvonal, ember legyen a talpán, aki egy 16. századi, 90-100 centi közti pengehosszúságú egykezes kardról megmondja, hogy az most micsoda pontosan. Arról nem is szólva, hogy a fegyverek esetében ritkán beszélhetünk arról, hogy valami felváltott volna egy régebbi konstrukciót, sokkal gyakoribb volt, hogy a kettő párhuzamosan létezett tovább, mivel mindkettőnek megvolt a létjogosultsága. Ez esetben érdekes, hogy a rapier már rég eltűnt, amikor nehezebb, egykezes szúrú-vágó kardokat még mindig használtak, pl. a skótok.
Ugyanígy, könnyű azt hinni, hogy a hosszúkard volt a legfontosabb/legjobb fegyver, merthogy a késő-középkori német vívókönyvekben az szerepel legtöbbet, de ezek a könyvek egy adott társadalmi csoportnak szóltak, egy adott régióban/kultúrális közegben. A leggyakoribb fegyver a valamilyen egykezes kard és buckler volt a középkorban, nem a hosszúkard, erre bőséges bizonyítékmennyiség van.
Soha nem szabad elfelejteni, hogy a fegyverek nem légüres térben léteztek, nagyon fontos szempont volt az is, hogy a felhasználási célterülethez illeszkedjen. Ha simán választanom kéne, hogy egy élet-halál harcban lándzsával, vagy rapier-ral legyek, egyértelműen a lándzsát választom. Ha viszont abban kell döntenem, hogy napi szinten mit hordjak magammal önvédelmi fegyverként, akkor egyértelműen a rapiert.
Ezen túlmenően, ahogy az előző bejegyzésben írtam a hosszúkard kapcsán, mindig, amikor elmegy egy fegyver egy specializáció irányába, mindig nyer bizonyos területeken és veszít másokon. Az előző példához visszatérve, a rapier-nak nagyobb az elérési távja, gyorsabban mozgatható a hegye a súlyelosztása miatt, így egy lassabb fegyver nehezebben tud rá reagálni és az ember eleve messzebbre kerül az ellenféltől, ami mindig jó. Cserébe, a hossza miatt kevésbé fordulékony, nehezebb vele kötésekből kijönni és a vágóereje gyakorlatilag nem létezik. A rapier egy specializált fegyver, ami nagyon jó, abban amit csinál, sokkal jobb, mint egy általánosabb felhasználási körű egykezes kard és a vívása is alkalmazkodott ehhez. De ez nem teszi jobb fegyverré! Itt jön be a cross-training fontossága, hogy az ember a saját kedvenc fegyverén kívül megismerje a többit is, mert ha azt várja egykezes karddal, hogy a rapier ugyanúgy fog viselkedni, csak max. hosszabb, akkor csúnya meglepetések érhetik, de ha tudja, hogy egy rapier miben erős és miben gyenge, akkor nincs mitől félni, az erősségek kompenzálhatóvá, a gyengeségek pedig kihasználhatóvá válnak és még egy előnytelen helyzetből is ki lehet jönni jól. Végeredményben soha nem a fegyver győz, hanem az ember.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése