Ma olvastam egy igen érdekes írást a párbajok, a mindennapi erőszak és a vívás kapcsolatáról.
http://www.hroarr.com/fencing-culture-duelling-and-violence/
Elég hosszú, de érdemes végigolvasni, mert sok dolog számomra is meglepő, illetve új volt benne. Leginkább a 16-18. századra koncentrál, ami passzol is ahhoz az időszakhoz, amivel én foglalkozom. Dióhéjban főleg arról van szó, hogy valójában a halálos párbajok hihetetlen ritkák voltak, a párbajozás sokkal inkább egy formalizált dolog volt a nézetkülönbségek elsimítására és a komoly erőszak, történjen az akárhol, egészen másképp nézett ki, mint az a vívás, ami a vívótermekben és a párbajok alatt történt. Ez egyébként nem von le az utóbbi értékéből, azért az alapvető volt, hogy ha egy mester el volt ismerve, akkor nem (csak) azért, mert szépen vívott, hanem mert amit tanított az hatékony is volt, bár kivétel azért mindenhol van.
Ír a cikk arról is, hogy tulajdonképpen ölési céllal kevesen tanultak vívást (katonák, zsoldosok gondolom), de nagyon sokan jártak le a terembe kb. ugyanazzal a céllal, mint mi, vagyis rekreációs sportként, testedzésként.
Érdekes és a képbe belepasszoló összefüggés, hogy a Dardi-tradícióba tartozó Manciolino szépen leírja, hogy van egyféle vívás spada da giocco-val (tompa kard, játék kard) és van egy másik a spada da filo-val (éles kard). A kettő nem technikáiban különbözik, hanem az elérendő célban. Az elsőnél cél az, hogy az ember "szórakozzon", jól nézzen ki az amit csinál, tetsszen a közönségnek, a csajoknak :), minél több technikát használjon, csillogtassa a tudását. A második kifejezetten az éles, halálos harcra koncentrál, csak a legbiztonságosabb, legegyszerűbb dolgokat használja, a lehető leggyorsabban ártalmatlanítja az ellenfelet. Ez számomra azt jelenti, hogy a mesterek ebben a korszakban nem "látványra" mentek, vagy "csak iskolavívást" tudtak/oktattak, hanem társadalmilag megvolt az igény mindkettőre és tudták is mindkettőt. Ezt alátámasztja a cikkben említett tendencia, hogy bár a franciáknál volt a halálos párbajok legnagyobb elterjedtsége, mégse "fejlődött ki" valami nagyon pro saját vívásuk erre, hanem itáliai mesterekhez mentek tanulni, pedig arrafelé a párbaj sokkal "barátságosabb" volt, vagyis nem a vívásban volt eltérés, hanem a hozzáállásban.
Maga a téma és a cikk azért is jó, mert rávilágít, hogy mennyire fontos ebben a témában a korabeli környezet, a társadalmi kontexktus tanulmányozása a tulajdonképpeni vívásgyakorlás és a vívókönyvek mellett, mert e nélkül bele lehet esni olyan hibába pl. hogy veszünk egy adott rapier könyvet és azt várjuk, hogy az abban leírtak alkalmasak lesznek egy több ellenfél elleni szituációban, amikor teljesen más a felhasználási területe, vagy elkönyvelünk egy Manciolino-féle technika-sorozatot rossznak, vagy nem hatékonynak, amikor a menet címében tisztán le van írva, hogy spada da giocco, vagyis bele van kódolva, hogy szép a szemnek, látványos, de nem feltétlenül csak a legesleghatékonyabb dolgok lesznek itt, amit az ember akkor vesz elő, ha meg akarja védeni magát, cserébe nagyon jó mozgásfejlesztésre, szórakoztató a közönségnek és szép is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése