És még egy szösszenet

Mint kiderült, a tegnap linkelt cikk írójának van egy másik írása is, hasonló témában: http://www.hroarr.com/giovanni-battista-gaiani-1619-an-italian-perspective-on-competitive-fencing/ . Ez arra koncentrál, hogy milyen is volt az elképzelés a kompetitív vívásról anno a 17. századi Itáliában. Tudom, hogy hosszú és tudom, hogy angolul van, de érdemes elolvasni, sőt a hozzáfűzött kommenteket is! Ez utóbbiak elég hamar átfordulnak abba a régi vitába, hogy mennyire fontosak a HEMA-ban a versenyek, hogy kéne ott kinéznie a vívásnak, milyen hibáik vannak.

 Részemről ez az egész versenyvívás-nem versenyvívás (illetve ez így nem igaz, versenyekre szükség van, inkább a "hogyan" a kérdés) dolog azért nehéz ügy, mert én még nem vettem részt semmilyen országos, vagy nemzetközi HEMA versenyen, így mindenféle véleményem csak másodlagos források (leírások, fórumok, videók, szóbeli elmesélések) alapján alakult ki.

 Az tény, hogy a régieknek nem voltak olyan modern védőfelszereléseik, mint nekünk, ezért sok olyan absztrakt szabály volt a nem halálos célú vívásban, mint nincs vágás, vagy nincs belharc, meccs leállítása, ha vadulás kezdődik. Legyünk őszinték, az emberek régen sem akartak komolyan megsérülni, vagy meghalni "buliból". Jó, persze, mindig vannak, akik ezzel nem gondolnak, vagy nem számít nekik, de azért a nagy többség egy vívóteremben töltött nap után is haza akart menni a saját lábán és ha lehet, annyi szemmel és ujjal, ahánnyal elment otthonról. Persze, tudtak brutálisak is lenni, ha olyan volt a helyzet, hogy meg kellett védeni magukat, de ahogy az előző bejegyzésben is írtam és ebben a cikkben is szerepel, ez elég élesen elvált a baráti meccsektől. Ma mi nagyobb intenzitást és tágabb technikai repertoárt engedhetünk meg magunknak, hála a modern védőfelszereléseknek, de időnként az az érzésem, hogy átesünk a lót túlsó oldalára. A védőfelszereléseink ugyanis szerintem még messze nem igazán jók. Nézzük a legalapvetőbbeket: a maszkokat. Egy másik sportból, ahol teljesen más a használt eszköz és az alkalmazott erő vettük át, nem erre a sportra van tervezve. Ellátja a feladatát, mert tudomásom szerint még senki nem halt meg és komoly fejsérülésről se tudok, DE. Messze nincs rajta elég tompítás és hátulról nem véd semmit, ami pedig egy reális lehetőség, hogy ott is van találat. Erre vannak a tarkóvédők, amiket viszont én kb. a halottnak a csók kategóriába sorolok, vagyis még mindig jobb, mintha nem lenne, de nem szívesen bízom teljesen rá az életemet. Másik ügy a kesztyűk. Gyakorlatilag nincs federes torna törött ujjak nélkül külföldön, ami azt hiszem el is mond mindent.

 Ami a fő probléma szerintem, hogy nem találtuk még meg az igazán jó ár/érték arányt ebben az egészben, nem tiszták az elvárások és nem is egyezik, hogy az egyes emberek mit várnak a versenykörnyezettől. Az, hogy egy teljesen szabad, mindent lehet harc legyen, az szerintem abszurdum. Ez a művészet arra van tervezve, hogy embereket öljünk meg vele, vagyis az eleve paradoxon, hogy egy ölésre tervezett dolgot szeretnénk teljes intenzitással és erővel használni, de mégse akarjuk megölni a másikat. Mintha kalashnyikov-val paintballoznánk. Nem csak a kardról beszélek, hanem pl. a birkózásról is. Nincs az a védőfelszerelés, ami megvéd attól, ha úgy dobnak el, hogy kitörik a nyakad, vagy az a maszk, ami megóv az agyrázkódástól (minimum!) ha valaki TÉNYLEG fejbe vág egy hosszúkarddal. Na, most ere lehet mondani, hogy bármelyik profi küzdősportban ugyanez van. Oké, de a) azért nem ugyanaz, hogy ököllel, vagy egy karddal ütöm a másik fejét, b) szerintem az egy külön emberfajta, aki szétvereti magát/szétver másokat akkor is, ha nincs rákényszerítve, meg persze itt bejön a megélhetés kérdése is, mert azért egy profi bokszoló jól keres(het). Amiben biztos vagyok, hogy én nem tartozom ebbe a csoportba egészen egyszerűen azért, mert én azokkal a srácokkal akikkel vívok szeretnék elmenni utána meginni egy sört és jókedvűen dumálni, vagyis nem akarom bántani őket, ha pedig nem akarom bántani őket, akkor egy esetleges nagy erejű akcióra nem adok ugyanakkora ellenreakciót, amiből következik, hogy én fogok megsérülni, vagyis egyértelmű, hogy van egy határ, amit nem lehet vívás közben átlépni, legyen bármilyen védőfelszerelés (legfeljebb ez a határ más-és-más az embereknél beállítottságtól függően), plusz szerintem az az intenzitás, ahol komolyan félnem kell és ennek megfelelő erővel vívni, az nem arra való, hogy jól érezzem magam hetente kétszer és sportoljak, hanem az komoly önvédelmi, vagy katonai képzés, de ugye a kardot nem használjuk önvédelemre... Azt gondolom, hogy ez régen is így zajlott, az emberek vigyáztak egymásra, ha nem vérre ment, végülis nekik még maszkjaik se voltak!

 Másik érdekes kérdés ebben a témában, hogy nyilván egy kezdőtől, akinek zúg a fülében az adrenalin, nem lehet túl nagy kontrollt elvárni. Ezt le is írja sok szerző, hogy nem, nem, ne hagyd az újakat csak úgy vívni és ne állj ki buliból vívni olyannal, aki nem tud, mert veszélyes. Nem arról van szó (ahogy ezt látná olyan, aki szerint a vívás nem komoly "harc") hogy nem tudnád legyőzni, hanem arról, hogy szegény nem tudja mit csinál, te pedig nem engeded meg magadnak azokat a dolgokat, amikkel a lehető leggyorsabban ártalmatlaníthatnád, mert ugye elvileg nem élet halál harcról van szó. Ez eddig szép és jó, de őszintén, a mai fogyasztói társadalomban, ahol minden azonnal kell és mindenki instant élményeket akar, ott nem realitás, hogy csak 3-4 év tanulás után szabadvívhasson valaki, mert akkor nem lesznek érdeklődők, legalábbis lesz kevés fanatikus, de a nagyközönséghez nem nagyon jutna el a sport.

 Ami a mai versenyekkel szemben leggyakrabban felmerül nemzetközi fórumokon is, az a technikák leromlása, a cikkhez kapcsolódó beszélgetés is eléggé erről szól. Ez egy nagyon nehéz téma, mert egyrészt, ha nem számít semmi, csak a találat, akkor tényleg sérül a forma, bár a sérül itt talán nem a legjobb szó. Inkább alkalmazkodik a környezethez. Ha, tegyük fel, valaki kifejezetten versenyekre készül, ez az ő edzésének központi eleme, akkor az valószínűleg úgy fog zajlani, hogy  kialakít egy technikai repertoárt, ami az adott környezetben, azzal az adott felszereléssel, azokkal a szabályokkal a legjobban alkalmas az adott cél elérésére, vagyis pontot szerezni. Ezzel nincs semmi baj, erről szólnak a modern küzdősportok és erről szóltak régen is, de ezt ne keverjük össze a tradicionális harcművészettel, mert csak annyira az, amennyire a tesco-s mogyorókrém nutella. Ez egy modern küzdősport ami a HEMA-ból nőtt ki és ebben a formában megvan a maga létjogosultsága, sőt haszna, mert lehet, hogy egy ilyen személy nem foglalkozik annyit egy adott könyv feldolgozásával, de mondjuk nagyságrendekkel többet az edzéselmélettel, sportpszichológiával, táplálkozással, amit aztán vica-versa hasznosíthatnak a scholarship-központú emberek, cserébe ez utóbbiak lehet, hogy találnak olyan technikát egy könyvben, amit a versenyző lát tőlük egy workshopon és be tud építeni a saját repertoárjába. Itt szerintem az a fontos, hogy tudjuk, hogy az adott rendezvény és verseny miről szól. Ha az egy olyan verseny, ahol csak a pontszerzés számít, akkor ne várjunk tiszta tradíciók szerinti vívásképeket, ha viszont számít a forma, akkor lehet, hogy az egy relaxáltabb, kisebb intenzitású verseny lesz. Amit viszont valós veszélynek látok, hogy nagyon elmegy ez a fajta modern versenyzés a fizikai képességek irányába és nem a technikai tudás fog számítani, mert rövid távon és amíg az ember egészséges és fiatal, addig hamarabb megtérül erősebbnek, gyorsabbnak, agresszívebbnek lenni, mint ténylegesen vívni tudni. Mijamoto Musashi írta az Öt Gyűrű Könyvének bevezetőjében, hogy ő 35 éves korában jött rá, hogy egyáltalán nem tud semmit a vívásról, csak "abból élt" hogy a legtöbb embernél erősebb volt, jobbak voltak a képességei és ösztönösen agresszívebb volt. Ezt látjuk a modern sportokban is, hogy 25-30-35 éves korukra a versenyzők tönkremennek, mert annyira túlhasználják a testüket. Ehhez képest ha eszünkbe jut az a szó, hogy vívómester, vagy harcművész-mester, akkor nem ez a kép ugrik be, hanem az ősz Diego de La Vega a Zorro álarcából, vagy bármelyik random távol-keleti film mestere, aki könnyed eleganciával és hibátlan technikával veri meg a vad és erős fiatalokat. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy abszolút nem vagyok az erősödés és a képességfejlesztés ellen, én is edzek, járok futni, de de a magam részéről nagyon nem örülnék, ha ezek a modern versenyek egy idő után csak arról szólnának, hogy a legatletikusabb emberek hogy tudják a lehető leggyorsabban és legerősebben ütni egymást, márpedig ez az alkalmazott szabályrendszerek felelőssége, hogy ne legyen így.

 Szerintem egyértelműen lenne igény más jellegű, "művészet-központúbb" versengésekre is, ahogy volt régen is, bár talán nem akkora, mint a form-free versenyzésre. A jövő kérdése, hogy ezek milyen formában, hogyan tudnak megvalósulni.