Mix it!

A hosszúkardot, mint fegyvert eddig is elismertem (végülis nem véletlenül volt használatban annyi ideig, ebben csak az egykezes kard előzi meg, már ha egybe vesszük annak rengeteg típusát), de valahogy sosem találtam meg benne igazán magamat. Valószínű ennek két fő oka van, mégpedig hogy egyrészt nekem az egykezes fegyverek ösztönösen jobban kézre esnek, másrészt, hogy nem láttam eddig olyan iskolát, tradíciót, ami teljes egészében tetszett volna. Mindben voltak olyan részletek, amik miatt nem éreztem magam otthon benne, ezért jobbára random elemekkel is vívtam. A mai edzés alatt ismét elővettem a hosszúkardot, eredetileg azért, mert az egykezesem szervízben van, és gondoltam sebaj, legalább erősödik a karom az 1.7 kilótól :). Elkezdtem csak úgy vegyesen gyakorolgatni, némi Lichtenauert, némi Marozzo-t, némi egykezes kardos technikát és közben elkezdtem gondolkodni, hogy ez így nem is rossz! Mert mi van, ha fogok egy Marozzo-s alapállást, ami nagyon jó csali az ellenfélnek, majd még mindig Marozzo-s lábmunkával védek és folytatom egy Zwerhau-val és kijövök belőle egy félig németes-félig egykezes kardos kombinációval???

 Ez így nagyon Frankenfencing-nek hangzik ugye? Az is. Viszont tény, hogy a ma ismert, nagyra becsült tradícióink is ugyanígy keletkeztek. Lichtenauer, Fiore Meyer és nagyjából szinte mindenki ír valamilyen formában arról, hogy kiktől tanult, sok esetben szerte Európában, ugyanis akkor szokás volt nekiindulni a nagyvilágnak tudást gyűjteni (hjah, nem volt net...). A japánoknak volt erre egy külön kifejezésük, ami most nem jut eszembe. Amit ebből ki akarok hozni, hogy a dolgok mixelése az ember egyéni ízlése szerint nem egy elrugaszkodott gondolat, hanem megvannak a történelmi gyökerei.

 Ami szerintem fontos, hogy ehhez kell némi alaptudás és tapasztalat. Nincs sok értelme Lichtenauerbe rapírt keverni, amíg az ember nincs nagyjából tisztában mindkettő technika-rendszerével és elméleti hátterével, de az ember egy ponton túl eljut odáig, hogy már nem az egyes tradíciók szakterminológiájában gondolkodik, hanem általánosítja a fogalmakat, jelenségeket, itt pedig már neki lehet állni bővíteni az eszközkészletet más tradíciók doglaival az egyéni preferenciák szerint.

 Érdekesség: nyugaton és főleg Ámerikániában ezt az egész kardozósdit két fő névvel illetik. Az egyik ugyebár a HEMA (historical european martial arts), a másik a WMA (western martial arts). A kettő között nagyon sok az átfedés, sokan egymást behelyettesítő fogalomként használják, vagy az amcsik esetében azért(is), hogy ne legyen annyira szem előtt az európai gyökere már a névben. Viszont megkülönböztetik úgy is, hogy a HEMA szigorúan tradíció-centrikus, míg a WMA megengedi a dolgok keverését, mivel itt nem kizárólagosan van jelen a historical aspektus. Persze, a dolog újszerűségéből adódóan ezek még nem tisztázott fogalmak, érdekes lesz látni, hogy 20 év múlva mi lesz az Oxford Dictionary-ben róluk...

  A magam részéről mindkét irányvonalat pártolom, mind a HEMA-t, mind a WMA-t. Az első szépsége a történelmi hitelesség, a "korok illata" (nem, nem a penész...), míg a másodikban ott van a kísérletezés öröme, az új dolgok létrehozása és a saját stílus kialakítása. Azért tartsuk észben, hogy míg a régi tradíciók élet-halál helyzetekben lettek letesztelve, ha mi összerakunk valamit magunknak, bármilyen királyos is, soha nem lehetünk biztosak, hogy hogyan működne, mert a tesztelésre a legdurvább lehetőségünk az intenzív szabadvívás és a versenyzés, ami még mindig nagyon messze van az éles karddal vívott harctól! Szerencsére az irány az, hogy a versenyeken is van mindkettőnek helye, mert kint már egyre inkább pedzegetik a "kódexhű" formagyakorlatok, páros menetek behozását a versenyekre a szabadvívás és az éleskardos vágásgyakorlat mellé, afféle "triatlon" irányba elmenve. Sőt, van ahol már felmerült azon vívók külön jutalmazása egy versenyen, akik valamilyen tradícióhoz hűen vívnak végig és szépen, szóval tényleg úgy néz ki, hogy lesz helye mindennek, a történelmi hűségnek és az újításnak, egyénieskedésnek is, ami jó! :)


 Most mindezek után azt hiszem, kicsit megint gyakrabban fogom elővenni a jó öreg hosszúkardot az egykezes és a kard és tőr mellé és szépen nevelgetem ezt a kis szörnyecskét, aztán meglátjuk mi lesz belőle...

Zene és harcművészet

 Be kell vallanom, bennem mindig kettős érzelmeket kelt a kérdés, hogy edzés közben hallgassak-e zenét? Egy része ennek az, hogy működik a filmes sztereotípia, mikor a szamuráj/kung-fu mester/akármi a hegy tetején a szélbe táncoló cseresznyefa-szirmok között gyakorol, eggyé válva a körülötte lévő világgal. Vagy a vízesés alatt meditál. Ezt félretéve, íme a többéves tapasztalataim pro és kontra!

Miért ne:

- mivel külső hatás, elvonhatja a figyelmet a konkrét gyakorlásról
- megszokja az ember és ha nincs, akkor nehezen kerül olyan lelki állapotba, ami kell mondjuk vívás közben
- praktikusan, csoportos órán nem igazán lehet használni, mert hallani kell a tanárt, meg biztonsági szempontok
- észrevétlenül is alkalmazkodik az ember a zene ritmusához, ezt aztán használja szabadvívásban, amit, ha az ellenfél észrevesz, kihasználhatja

Miért igen:

- segíti a flow-élmény kialakulását
- jobban megy az idő
- segít fenntartani a lelkesedést
- ha olyan jellegű, felpörgeti az embert, ha mondjuk egész napos munka, vagy suli után este áll neki edzeni
- lehet rá gyakorlatokat építeni, pl. ritmusváltásokat


 A figyelem eltereléséről és a flow-ról bővebben azt gondolom, hogy a zene tényleg segít a külvilág kizárásában, meg abban, hogy az ember "csak csinálja" és élvezze. Viszont így belefeledkezhet annyira, hogy nem figyel oda az apróbb dolgokra (jó-e az állás, vágásmechanika, ilyesmik). Az is kérdés, hogy jó-e, ha a külvilág kizárásában és a befelé-figyelésben egy külső hatásra hagyatkozunk? Itt azért elgondolkodtató, hogy a különböző meditációs módszerek, autogén tréningek is használnak külső hatást, főleg az "elején" (ez jelenthet éveket is). Kis adalék ehhez, hogy vannak vívókönyves képek, illetve máshonnan is ábrázolások, hogy a vívótermekben ott volt a sarokban a kis zenekar edzés közben.

 Végeredményben szerintem mindent az dönt el, hogy az adott edzéssel mi a célunk? Ha még alapokat gyakoroljuk, pl. a testtartást, lépéseket, vágásokat, vagyis a cél ezek berögzítése, addig érdemesebb vagy csendes helyen csinálni, vagy csak halkabb zenével, hogy ne vonja el a figyelmet. Aztán, ha már úgy érezzük, hogy nyugodtan mehet a M*nowar, úgy is tudunk koncentrálni, akkor menjen csak! Időről-időre azért jó tényleg csendben, zene nélkül gyakorolni később is, hogy ahogy fentebb írtam, ne hagyatkozzunk rá túlságosan egy külső ingerre pszichésen. Itt is igaz, hogy nem létezik "A" Válasz, vagy a tökéletes gyakorlási mód, a legjobbat akkor tesszük, ha a lehető legtöbb módszert alkalmazzuk.

 Ha van ezzel kapcsolatba saját tapasztalat, vélemény, kommenteljetek nyugodtan, a téma nekem is eléggé felfedezésre váró terület, mostanában kezdtem komolyabban gondolkodni rajta, szóval minden vélemény szívesen látott!

Az hosszú markolatokrul.

Van egy Matt Easton nevű jóember, aki gyakorlatilag a modern HEMA kezdeteitől foglalkozik kardozással és a HEMAC-ban is alapító tag (ez a legnagyobb nevű, kutatókat tömörítő nemzetközi közösség). Namost, ennek a fickónak van fent YT-on egy rakat videója, amiket érdemes megnézni, mert ugyan inkább laikusoknak készülnek, de értelmeseket mond bennük. A legutóbbi ilyenje: http://www.youtube.com/watch?v=AdnIQljDw-g  .

 Ebben arról beszél, hogy a mai hosszúkard-replikák és különösen a sport célra szánt "feder-ek" penge és különösen markolathossza rendszeresen felette van a múzeumi hosszúkardok nagy részének. Bővebben nem megyek bele, nézzétek meg a videót! :)

 Ami érdekes adalék és amiért idetartozónak éreztem (a mellett, hogy tényleg érdekes téma), hogy a végén felsorol egy rakás élethelyzetet, szituációt, amiben egy hosszú markolat nagyon útban lehet az embernek, amiről nekem speciel az jutott eszembe, hogy: ééés ezért (is) preferálom én az egykezes kardot, azzal az oldaladon lehet pl. táncolni és nem veri össze a hölgyed bordáit közben. :)

Fartlek

 Mostanában kevés időm volt ide írni, nyakunkon a félévkezdés az AE-ben, ami jó sok munkával jár, remélhetőleg ha túl vagyunk rajta, gyakoribbak lesznek az itteni postok is.

 Be kell vallanom valamit: utálok futni. Na jó, nem kifejezetten utálok, de sose voltam az a fajta, aki órákig képes kocogni. Egészen egyszerűen elunom. Régebben egyik barátommal jártunk ki, ami sokat javított rajta, de ő egy ideje nem ér rá, így egyedül kell megoldanom. Érdekes módon azt vettem észre, hogy ha zenét hallgatok, az csak ront a helyzeten, mert a váltakozó számok tudatosítják bennem a múló időt és valahogy még hosszabbnak tűnik. Viszont magát a futást egy fontos dolognak tartom, mert a saját magam elé kitűzött cél egy általános jó kondíció elérése, aminek a harcművészet-gyakorlás csak egy részét jelenti, bár nagyon élvezetes és hasznos részét. Namost a hosszútáv(esetemben inkább közép)futás önmagában szép és jó, de mint fentebb írtam, egyrészt nekem unalmas, másrészt például a víváshoz sokkal nem járul hozzá, mert más jellegű energiafelhasználással jár. A vívás, vagy bármilyen "verekedés" ugye áll kis intenzitású részekből, mint mikor felméred a másikat, keresed a tempo-t ahol betámadhatsz és áll hirtelen, magas intenzitású részekből, ami a tényleges ütésváltás. Több helyen is olvastam már, hogy a sima futásnál sokkal jobb edzés ehhez a fartlek (bővebben itt: http://www.futas.net/cikkek/edzestervek/fartlek-iramjatekos-futas.php), aminek a lényege, hogy futás közben váltogatja az ember a lassabb futást, kocogást, akár sétát a gyors, majdnem-sprint-szakaszokkal. Elvileg ez az általános terepfutáshoz is jó módszer (legalábbis maratonisták is csinálják) és a zombiapokalipszisra is hasznosnak tűnik. További előny számomra, hogy bár lehet hozzá csinálni nagyon részletes, másodpercre kiszámolt programot, de lehet "érzésre" is csinálni, vagyis pl. gyorsítás addig a sarokig, aztán kocogás, aztán megint gyors a tábláig. Ez nekem szimpatikus, mert őszintén szólva hülyét kapnék, ha folyamatosan az órát kéne néznem futás közben, plusz az ilyen dolgokat nem is szeretem agyonszervezni, az valahogy nagyon mesterséges hatást kelt bennem.

Ma elkezdek e szerint futni, kíváncsi leszek az eredményekre és hogy mennyire más érzés az eddigihez képest. A tapasztalatokat majd leírom, hátha másnak is jól jön.

 Ui: ez csak tipp, de szerintem maga az elmélet aplikálható bármire, pl. bringa, görkori. Görkorival csináltam már ilyet, igaz nem tudatosan, hogy szépen nyugodtan elgurlugatni, aztán ha tisztább a hely, akkor mindent bele és kifejezetten jó móka volt.

Egy kis bartitsu

 A mai edzésben a bartitsu gyakorlás volt soron (aki bővebben kíváncsi, hogy mi a bartitsu, az utána tud olvasni az Ars Ensis honlapon, mivel szerepel a spec. fegyverek között, meg Sándor Zsolti kolléga írt is jó kis cikkeket a Kardlapba ebben a témában), azon belül sima egyenes elsőkezes és hátsókezes ütés, amit, mivel a szimmetria híve vagyok (csak nekem nincs mellé két szőke bigém, ha megvan valakinek a Soul Eater anime :)...) gyakoroltam mindkét kézre, sajnos egyelőre még nagyon darabos mozgással. Az már látszik, hogy nagy szükség lenne egy boxzsákra mihamarabb, mert a levegőbe csapkodás jó, meg minden, de azért kellene egy fix célpont, aminek van ellenállása. Ezen kívül itt is és a rúgásoknál is fájó hiányát érzem kidolgozott solo drilleknek, kb. mint anno, mikor elkezdtem a vívást a Lichtenauer-i tradícióval és eljutottam oda, hogy oké, alaptechnikák gyakorlása szakadásig, de azért kéne ezeket folyamatában, egymáshoz kapcsolva is... aztán jött a bolognai vívás és jól megoldotta ezt a problémát :). Na, valami ilyesmi kéne, mint a távol-keleti hm-ekben a katák, 1-2-ről tudok is, meg láttam már egész klasszat videón, csak hát, annyira nem vagyok még ebben benne, hogy csak videó alapján tudjam értelmezni, az meg amit magamnak rakok össze, nem biztos, hogy jó.

 Apropó, rúgások. Sajnos muszáj lesz elmenni ortopédiára, mert ballábas rúgásoknál nem csak a viszonylag friss térdsérülésem kellemetlenkedik, hanem az évekkel ezelőtti combtő-sérülésem is, sőt ez utóbbi talán jobban is, aminek annyira nem örülök. Plusz hát, igen, nagyon megszoktam (meg az izomzatom is), hogy stabil alapállás két lábbal a földön, rúgásból visszajőve rendszeresen fel akarok borulni, úgyhogy most egy darabig az egyensúlyon és a megfelelő izmok edzésén lesz dolgozva, mielőtt bármi komolyabba kezdenék.

Ja, és kezd unalmas lenni, hogy ha bármi intenzívebb mozgást csinál az ember, mint a rövid séta a hűtőig, akkor gyakorlatilag dől róla a víz.

 Hozzáadtam a linklistához oldalt a bartitsu.org-ot, érdemes nézegetni, rengeteg érdekes cikket pakolnak fel rá.

És még egy szösszenet

Mint kiderült, a tegnap linkelt cikk írójának van egy másik írása is, hasonló témában: http://www.hroarr.com/giovanni-battista-gaiani-1619-an-italian-perspective-on-competitive-fencing/ . Ez arra koncentrál, hogy milyen is volt az elképzelés a kompetitív vívásról anno a 17. századi Itáliában. Tudom, hogy hosszú és tudom, hogy angolul van, de érdemes elolvasni, sőt a hozzáfűzött kommenteket is! Ez utóbbiak elég hamar átfordulnak abba a régi vitába, hogy mennyire fontosak a HEMA-ban a versenyek, hogy kéne ott kinéznie a vívásnak, milyen hibáik vannak.

 Részemről ez az egész versenyvívás-nem versenyvívás (illetve ez így nem igaz, versenyekre szükség van, inkább a "hogyan" a kérdés) dolog azért nehéz ügy, mert én még nem vettem részt semmilyen országos, vagy nemzetközi HEMA versenyen, így mindenféle véleményem csak másodlagos források (leírások, fórumok, videók, szóbeli elmesélések) alapján alakult ki.

 Az tény, hogy a régieknek nem voltak olyan modern védőfelszereléseik, mint nekünk, ezért sok olyan absztrakt szabály volt a nem halálos célú vívásban, mint nincs vágás, vagy nincs belharc, meccs leállítása, ha vadulás kezdődik. Legyünk őszinték, az emberek régen sem akartak komolyan megsérülni, vagy meghalni "buliból". Jó, persze, mindig vannak, akik ezzel nem gondolnak, vagy nem számít nekik, de azért a nagy többség egy vívóteremben töltött nap után is haza akart menni a saját lábán és ha lehet, annyi szemmel és ujjal, ahánnyal elment otthonról. Persze, tudtak brutálisak is lenni, ha olyan volt a helyzet, hogy meg kellett védeni magukat, de ahogy az előző bejegyzésben is írtam és ebben a cikkben is szerepel, ez elég élesen elvált a baráti meccsektől. Ma mi nagyobb intenzitást és tágabb technikai repertoárt engedhetünk meg magunknak, hála a modern védőfelszereléseknek, de időnként az az érzésem, hogy átesünk a lót túlsó oldalára. A védőfelszereléseink ugyanis szerintem még messze nem igazán jók. Nézzük a legalapvetőbbeket: a maszkokat. Egy másik sportból, ahol teljesen más a használt eszköz és az alkalmazott erő vettük át, nem erre a sportra van tervezve. Ellátja a feladatát, mert tudomásom szerint még senki nem halt meg és komoly fejsérülésről se tudok, DE. Messze nincs rajta elég tompítás és hátulról nem véd semmit, ami pedig egy reális lehetőség, hogy ott is van találat. Erre vannak a tarkóvédők, amiket viszont én kb. a halottnak a csók kategóriába sorolok, vagyis még mindig jobb, mintha nem lenne, de nem szívesen bízom teljesen rá az életemet. Másik ügy a kesztyűk. Gyakorlatilag nincs federes torna törött ujjak nélkül külföldön, ami azt hiszem el is mond mindent.

 Ami a fő probléma szerintem, hogy nem találtuk még meg az igazán jó ár/érték arányt ebben az egészben, nem tiszták az elvárások és nem is egyezik, hogy az egyes emberek mit várnak a versenykörnyezettől. Az, hogy egy teljesen szabad, mindent lehet harc legyen, az szerintem abszurdum. Ez a művészet arra van tervezve, hogy embereket öljünk meg vele, vagyis az eleve paradoxon, hogy egy ölésre tervezett dolgot szeretnénk teljes intenzitással és erővel használni, de mégse akarjuk megölni a másikat. Mintha kalashnyikov-val paintballoznánk. Nem csak a kardról beszélek, hanem pl. a birkózásról is. Nincs az a védőfelszerelés, ami megvéd attól, ha úgy dobnak el, hogy kitörik a nyakad, vagy az a maszk, ami megóv az agyrázkódástól (minimum!) ha valaki TÉNYLEG fejbe vág egy hosszúkarddal. Na, most ere lehet mondani, hogy bármelyik profi küzdősportban ugyanez van. Oké, de a) azért nem ugyanaz, hogy ököllel, vagy egy karddal ütöm a másik fejét, b) szerintem az egy külön emberfajta, aki szétvereti magát/szétver másokat akkor is, ha nincs rákényszerítve, meg persze itt bejön a megélhetés kérdése is, mert azért egy profi bokszoló jól keres(het). Amiben biztos vagyok, hogy én nem tartozom ebbe a csoportba egészen egyszerűen azért, mert én azokkal a srácokkal akikkel vívok szeretnék elmenni utána meginni egy sört és jókedvűen dumálni, vagyis nem akarom bántani őket, ha pedig nem akarom bántani őket, akkor egy esetleges nagy erejű akcióra nem adok ugyanakkora ellenreakciót, amiből következik, hogy én fogok megsérülni, vagyis egyértelmű, hogy van egy határ, amit nem lehet vívás közben átlépni, legyen bármilyen védőfelszerelés (legfeljebb ez a határ más-és-más az embereknél beállítottságtól függően), plusz szerintem az az intenzitás, ahol komolyan félnem kell és ennek megfelelő erővel vívni, az nem arra való, hogy jól érezzem magam hetente kétszer és sportoljak, hanem az komoly önvédelmi, vagy katonai képzés, de ugye a kardot nem használjuk önvédelemre... Azt gondolom, hogy ez régen is így zajlott, az emberek vigyáztak egymásra, ha nem vérre ment, végülis nekik még maszkjaik se voltak!

 Másik érdekes kérdés ebben a témában, hogy nyilván egy kezdőtől, akinek zúg a fülében az adrenalin, nem lehet túl nagy kontrollt elvárni. Ezt le is írja sok szerző, hogy nem, nem, ne hagyd az újakat csak úgy vívni és ne állj ki buliból vívni olyannal, aki nem tud, mert veszélyes. Nem arról van szó (ahogy ezt látná olyan, aki szerint a vívás nem komoly "harc") hogy nem tudnád legyőzni, hanem arról, hogy szegény nem tudja mit csinál, te pedig nem engeded meg magadnak azokat a dolgokat, amikkel a lehető leggyorsabban ártalmatlaníthatnád, mert ugye elvileg nem élet halál harcról van szó. Ez eddig szép és jó, de őszintén, a mai fogyasztói társadalomban, ahol minden azonnal kell és mindenki instant élményeket akar, ott nem realitás, hogy csak 3-4 év tanulás után szabadvívhasson valaki, mert akkor nem lesznek érdeklődők, legalábbis lesz kevés fanatikus, de a nagyközönséghez nem nagyon jutna el a sport.

 Ami a mai versenyekkel szemben leggyakrabban felmerül nemzetközi fórumokon is, az a technikák leromlása, a cikkhez kapcsolódó beszélgetés is eléggé erről szól. Ez egy nagyon nehéz téma, mert egyrészt, ha nem számít semmi, csak a találat, akkor tényleg sérül a forma, bár a sérül itt talán nem a legjobb szó. Inkább alkalmazkodik a környezethez. Ha, tegyük fel, valaki kifejezetten versenyekre készül, ez az ő edzésének központi eleme, akkor az valószínűleg úgy fog zajlani, hogy  kialakít egy technikai repertoárt, ami az adott környezetben, azzal az adott felszereléssel, azokkal a szabályokkal a legjobban alkalmas az adott cél elérésére, vagyis pontot szerezni. Ezzel nincs semmi baj, erről szólnak a modern küzdősportok és erről szóltak régen is, de ezt ne keverjük össze a tradicionális harcművészettel, mert csak annyira az, amennyire a tesco-s mogyorókrém nutella. Ez egy modern küzdősport ami a HEMA-ból nőtt ki és ebben a formában megvan a maga létjogosultsága, sőt haszna, mert lehet, hogy egy ilyen személy nem foglalkozik annyit egy adott könyv feldolgozásával, de mondjuk nagyságrendekkel többet az edzéselmélettel, sportpszichológiával, táplálkozással, amit aztán vica-versa hasznosíthatnak a scholarship-központú emberek, cserébe ez utóbbiak lehet, hogy találnak olyan technikát egy könyvben, amit a versenyző lát tőlük egy workshopon és be tud építeni a saját repertoárjába. Itt szerintem az a fontos, hogy tudjuk, hogy az adott rendezvény és verseny miről szól. Ha az egy olyan verseny, ahol csak a pontszerzés számít, akkor ne várjunk tiszta tradíciók szerinti vívásképeket, ha viszont számít a forma, akkor lehet, hogy az egy relaxáltabb, kisebb intenzitású verseny lesz. Amit viszont valós veszélynek látok, hogy nagyon elmegy ez a fajta modern versenyzés a fizikai képességek irányába és nem a technikai tudás fog számítani, mert rövid távon és amíg az ember egészséges és fiatal, addig hamarabb megtérül erősebbnek, gyorsabbnak, agresszívebbnek lenni, mint ténylegesen vívni tudni. Mijamoto Musashi írta az Öt Gyűrű Könyvének bevezetőjében, hogy ő 35 éves korában jött rá, hogy egyáltalán nem tud semmit a vívásról, csak "abból élt" hogy a legtöbb embernél erősebb volt, jobbak voltak a képességei és ösztönösen agresszívebb volt. Ezt látjuk a modern sportokban is, hogy 25-30-35 éves korukra a versenyzők tönkremennek, mert annyira túlhasználják a testüket. Ehhez képest ha eszünkbe jut az a szó, hogy vívómester, vagy harcművész-mester, akkor nem ez a kép ugrik be, hanem az ősz Diego de La Vega a Zorro álarcából, vagy bármelyik random távol-keleti film mestere, aki könnyed eleganciával és hibátlan technikával veri meg a vad és erős fiatalokat. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy abszolút nem vagyok az erősödés és a képességfejlesztés ellen, én is edzek, járok futni, de de a magam részéről nagyon nem örülnék, ha ezek a modern versenyek egy idő után csak arról szólnának, hogy a legatletikusabb emberek hogy tudják a lehető leggyorsabban és legerősebben ütni egymást, márpedig ez az alkalmazott szabályrendszerek felelőssége, hogy ne legyen így.

 Szerintem egyértelműen lenne igény más jellegű, "művészet-központúbb" versengésekre is, ahogy volt régen is, bár talán nem akkora, mint a form-free versenyzésre. A jövő kérdése, hogy ezek milyen formában, hogyan tudnak megvalósulni.

Cikk a párbajozásról

 Ma olvastam egy igen érdekes írást a párbajok, a mindennapi erőszak és a vívás kapcsolatáról.

 http://www.hroarr.com/fencing-culture-duelling-and-violence/

Elég hosszú, de érdemes végigolvasni, mert sok dolog számomra is meglepő, illetve új volt benne. Leginkább a 16-18. századra koncentrál, ami passzol is ahhoz az időszakhoz, amivel én foglalkozom. Dióhéjban főleg arról van szó, hogy valójában a halálos párbajok hihetetlen ritkák voltak, a párbajozás sokkal inkább egy formalizált dolog volt a nézetkülönbségek elsimítására és a komoly erőszak, történjen az akárhol, egészen másképp nézett ki, mint az a vívás, ami a vívótermekben és a párbajok alatt történt. Ez egyébként nem von le az utóbbi értékéből, azért az alapvető volt, hogy ha egy mester el volt ismerve, akkor nem (csak) azért, mert szépen vívott, hanem mert amit tanított az hatékony is volt, bár kivétel azért mindenhol van.

 Ír a cikk arról is, hogy tulajdonképpen ölési céllal kevesen tanultak vívást (katonák, zsoldosok gondolom), de nagyon sokan jártak le a terembe kb. ugyanazzal a céllal, mint mi, vagyis rekreációs sportként, testedzésként.

 Érdekes és a képbe belepasszoló összefüggés, hogy a Dardi-tradícióba tartozó Manciolino szépen leírja, hogy van egyféle vívás spada da giocco-val (tompa kard, játék kard) és van egy másik a spada da filo-val (éles kard). A kettő nem technikáiban különbözik, hanem az elérendő célban. Az elsőnél cél az, hogy az ember "szórakozzon", jól nézzen ki az amit csinál, tetsszen a közönségnek, a csajoknak :), minél több technikát használjon, csillogtassa a tudását. A második kifejezetten az éles, halálos harcra koncentrál, csak a legbiztonságosabb, legegyszerűbb dolgokat használja, a lehető leggyorsabban ártalmatlanítja az ellenfelet. Ez számomra azt jelenti, hogy a mesterek ebben a korszakban nem "látványra" mentek, vagy "csak iskolavívást" tudtak/oktattak, hanem társadalmilag megvolt az igény mindkettőre és tudták is mindkettőt. Ezt alátámasztja a cikkben említett tendencia, hogy bár a franciáknál volt a halálos párbajok legnagyobb elterjedtsége, mégse "fejlődött ki" valami nagyon pro saját vívásuk erre, hanem itáliai mesterekhez mentek tanulni, pedig arrafelé a párbaj sokkal "barátságosabb" volt, vagyis nem a vívásban volt eltérés, hanem a hozzáállásban. 

Maga a téma és a cikk azért is jó, mert rávilágít, hogy mennyire fontos ebben a témában a korabeli környezet, a társadalmi kontexktus tanulmányozása a tulajdonképpeni vívásgyakorlás és a vívókönyvek mellett, mert e nélkül bele lehet esni olyan hibába pl. hogy veszünk egy adott rapier könyvet és azt várjuk, hogy az abban leírtak alkalmasak lesznek egy több ellenfél elleni szituációban, amikor teljesen más a felhasználási területe, vagy elkönyvelünk egy Manciolino-féle technika-sorozatot rossznak, vagy nem hatékonynak, amikor a menet címében tisztán le van írva, hogy spada da giocco, vagyis bele van kódolva, hogy szép a szemnek, látványos, de nem feltétlenül csak a legesleghatékonyabb dolgok lesznek itt, amit az ember akkor vesz elő, ha meg akarja védeni magát, cserébe nagyon jó mozgásfejlesztésre, szórakoztató a közönségnek és szép is.