Először is, maga a kifejezés, hogy "egykezes kard" (ahogy ennek a típusnak az angol elnevezése a "sidesword" is) egy modern, nemkicsit mesterséges kifejezés. Nem csak erre, hanem szinte minden fegyverre igaz, hogy a mai gondolkodásmód szeret pontosan meghatározott kategóriákat létrehozni, amibe aztán egy-egy dolog beilleszthető. Ez a régi fegyvereknél sokszor nem, vagy csak nagyon erőltetve működik. Léteznek különféle kard-tipológiák, jobbak és rosszabbak is, van ami a penge formája, funkciója, van ami a markolatszerelék alapján kategorizál. A régiek nem így gondolkodtak, általában szimplán mindent kardnak hívtak és kész. Esetünkben külön nehezíti a meghatározást, hogy ez a kor, vagyis a XVI. század egy totálisan átmeneti kor a vívásban. Még virágoznak a régi iskolák és tradíciók, de már a század második felében elkezdődik a rapírvívás felemelkedése (megjegyzem, a rapír az olaszoknál szintén simán "kard" volt). Ez azt jelenti, hogy ennek a kornak a kardjai nagyon nehezen kategorizálhatóak, mert az egészen egyszerű markolatú, a régi lovagi kardokkal egyező kardoktól a bonyolult kosarakig és szalagos-pálcás markolatszerelékekig volt minden, még egy-egy vívókönyvön belül is előfordulnak különböző kézvédelemmel ellátott kardok, bár a tendencia egyértelmű, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre összetettebbek, de ez nem azt jelenti, hogy később ne lettek volna egyszerűbbek, csak azt, hogy mi volt az átlag. Pengében pontosan ugyanekkora a katyvasz, a széles, nehezebb katonai kardoktól a keskeny-karcsú szinte már rapír-pengékig van minden és ezek bármilyen kombinációja bármilyen markolatszerelékkel. Ami általánosságban elmondható, hogy ezek a kardok valahol 85 cm és egy méter közötti pengehosszúságúak voltak, 1 kg körüli, de inkább alatti súllyal és valamilyen plusz védelem volt a sima keresztvason kívül, legalább egy hárítógyűrű a mutatóujj védelmére.
(a képek a myarmoury.com-ról származnak)
Amit fontos látni, hogy ezek a típusok folyamatosan éltek egymás mellett (sőt később a rapír mellett is), nem lecserélték egymást. Az volt inkább a jellemző, hogy civil környezetben könnyebb, keskenyebb kardokat használtak, míg katonaiban szélesebb, nagyobb vágóerővel rendelkezőket.
Nekem különösen fontos szempont volt, hogy ez az átmenetiség a vívásukban, illetve az ezt a fegyver oktató korabeli iskolákban is jelen van. Megfigyelhető már a későbbi rapír-iskolák kifinomultsága, sok későbbi elv és módszer már itt is megjelenik, de még élnek a régi technikák, mivel maga a fegyver sem annyira specializált, mint a rapír. Egyformán alkalmas szúrásra és még a legkarcsúbbak is bőven elegendő vágóerővel rendelkeznek, hogy egy civil önvédelmi helyzetben nagyon komoly sebet lehessen okozni a páncélozatlan ellenfélen, vagy akár csonkolni egy végtagját. Ez az a változatosság, ami engem megfogott, hogy ha akarom használhatok finom mozdulatokon alapuló szinte rapírvívás-szerű technikákat, mert kard súlya és hossza lehetővé teszi, de ha akarom, dolgozhatok erős duplázott vágásokkal, mert arra is alkalmas, megvan az ütőereje és nem túl hosszú, így gyors és fordulékony.
Szerintem fontos, hogy az ember minél több fajta fegyvert kipróbáljon és megtalálja azt, ami neki a legjobban kézre esik. A hosszúkard egy remek típus, nem véletlenül az az alapfegyver az iskolánkban is, de nem lehet a tökéletes mindenkinek. Én azt találtam, hogy személy szerint nekem az egykezes fegyverek jobban mennek, valahogy jobban passzolnak a mozgásomhoz, természetesebben tudom őket használni, mint a hosszúkardot, így csak biztatni tudok mindenkit, hogy próbálkozzon és keressen, mert lehet, hogy egy adott fegyverrel közepesen vív, de egy másikkal remekelne!
Egy ilyen cikkre már rég kíváncsi lettem volna.
VálaszTörlésMi lenne, ha írnál egy cikket a Kardlapba ugyanerről, kiemelve, hogy specen pontosan mit tanulunk ebből az átmeneti időszakból? (beleértve a Spadone-történetet is) Esetleg közösen írhatnátok Csubival, mert ő meg Dardi-kard&bucklert kutat.
Tervben van már valami ilyesmi egy ideje, csak még nem szántam rá magam egy igazán komoly cikk megírására. Talán a következő számba elkészül...
VálaszTörlésSajnos a spadone-témában annyira nem vagyok otthon. Ami látszik, hogy akkoriban a mediterráneumban az ismert könyvekben nem nagyon van hosszúkard, inkább montante-spadone. Az ügy azért nehéz, mert sokszor csak úgy hívják, hogy "kard két kézben", a képek pedig sokszor torzítottak, nem egyértelmű, hogy mekkora kardról van szó. Elvileg a London Masters-nél volt hosszúkard, de vívókönyvről nem tudok. Meyer szintén ez a korszak, és ott ugye feder van. Manciolino (ami alapján a Dardi-s kard+buckler kutatás is megy nagy részben tudomásom szerint) könyvében említve van kard két kézben, de a vívásáról konkrétan semmi, viszont egy kis képen, ami a könyvben van áll két muksó egyértelműen hosszúkardokkal valami akadályállás-szerűségben de ez csak ilyen borító-illusztráció :). Silver szintén ez a korszak, ő ír hosszúkardról ÉS kétkezes kardról is, hosszúkard mellé ráadásul említ tőrt. Hogy melyik alatt mit ért, az passz és a vívásukról szintén semmi konkrét.
Ami a személyes elméletem: ekkorra már elindult a lőporos fegyverek erőteljes fejlődése, így a teljes páncélzat megy kifele a divatból, plusz a polgárság egyre nagyobb része tanul vívni és valljuk be civil helyzetben egy egykezes kard egészen egyszerűen praktikusabb. Szóval a hosszúkard vagy "elsportosodott", mint Meyer-nél, vagy hagyományból csinálták (London Masters), vagy a hosszúkardot felváltotta a nagyobb montante/spadone méretű kard, ami jobb több ellenfél ellen, illetve szálfegyverek ellen az "alapfegyverré" pedig elég egyértelműen az egykezes kardok váltak ekkorra a legtöbb iskolában, később pedig a rapír.